Karla megjelent a kórházban. Aztán Mateo is megjelent. És meglepetésemre Doña Elvira úgy fogadta őket, mintha a család normális tagjai lennének.

Egy nap kivitt a folyosóra.

– Az a gyerek is a fiam vére. Ne csinálj bajt most, hogy Arturo haldoklik.

– Láttál már engem bajt okozni?

Nem tudta, mit válaszoljon.

Három nappal azután, hogy Arturo intenzív osztályra került, felhívta a közjegyzőjét, és elkezdte előkészíteni az adományokat.

Patricia megerősítette, amit tudnia kellett: a hat ingatlan közül négyet jelentős jelzáloggal terheltek.

Adriana még aznap este felhívott.

– Mostantól megpróbálhatunk mindent leállítani.

-Nem.

– Azt akarod, hogy aláírjam?

-Igen.

-Mert?

Ránéztem a mappára, amit tizenhárom éven át építettem.

„Mert ha megállítom, azt fogja mondani, hogy soha nem próbált meg semmit elvenni tőlem. Azt akarom, hogy pontosan azt tegye, amit elhatározott.”

Másnap, amikor megláttam Arturo tábláját Karla előtt, megértettem, hogy végre elérkezett a pillanat.

De akkor is el kellett mondanom neki, hogy mit is adott nekem valójában.

3. RÉSZ

Visszamentem az ágyhoz.

Arturo nehezen lélegzett. Karla még mindig Mateót ölelte, Doña Elvira pedig bizalmatlansággal és bosszúsággal vegyes tekintettel figyelt engem.

„Tudni akarod a titkomat?” – kérdeztem tőle.

Artúr bólintott.

Kivettem egy USB meghajtót a táskámból, és letettem az ágya mellé az asztalra.

– Amióta terhes volt, tudok Karláról.

Senki sem szólt semmit.

Karla elsápadt.

– Tudok az első lakásról, amit Zapopanban vettél neki. Tudok a másodikról is. Tudok a piros autóról, amit a nevedre biztosítottál, de amit évekig vezetett. Tudom, hogy mennyi pénzt utaltál át neki havonta, és melyik számláról jött.

Arturo megmozdította az ajkait.

-Veronika…

– Azt is tudom, hogy a hat ingatlant, amit megpróbáltál elajándékozni, a házasságunk alatt szereztük, amikor közös vagyonrendszerben éltünk. És azt is tudom, hogy egy évvel ezelőtt megpróbáltál rávenni, hogy aláírjak egy dokumentumot, amelyben lemondok minden jogomról ezekhez.

Doña Elvira egy lépést tett felém.

– De Arturo a munkájából vette őket.

Ránéztem.

– És én tartottam el a háztartást, miközben ő felépítette azt a vállalkozást. Továbbá a pénz a házastársi vagyon részét képező számlákról és tranzakciókból származott. Ezt nem a te dolgod eldönteni. Egy bíró fogja felülvizsgálni.

A szoba elcsendesedett.

Aztán Karlára néztem.

– De nem ez az a részlet, ami miatt a leginkább aggódnod kellene.

Mateót a mellkasához szorította.

-Hogy érted ezt?

– A hat ingatlan közül négynek, amit Arturo most adományozott, fennálló jelzáloga van. Nem üres házakról van szó. Vannak kölcsönök, garanciák és bejegyzett zálogjogok. Arturo nem csak egy láda tele arannyal adott át neked. Csak ingatlanvitába kevert bankokkal, közjegyzőkkel és velem.

Karla Arturo felé fordult.

– Azt mondtad, hogy minden ki van fizetve.

Lehunyta a szemét.

– Majdnem minden…

– Majdnem? – Elcsuklott a hangja. – Mennyivel tartozol?

Válaszoltam, mielőtt ő tette volna.

– A négy kölcsön között még mindig több millió peso van kintlévőségben.

Karla elengedte Mateót, és előrelépett.

– Azt mondtad, hogy azok a vagyonok a fiunk jövőjét biztosítják!

– Karla! – vágott közbe Doña Elvira. – Beteg.

– Hát, hazudott nekem!

Mateo sírni kezdett.

Abban a pillanatban abbahagytam a felnőttek nézését.

A gyerek semmiért sem volt hibás.

Közeledtem hozzá.

– Mateo, menj egy pillanatra a nagymamáddal.

Karla összevonta a szemöldökét.

– Ne beszélj a fiammal!

– Pontosan azért, mert gyerek, nem kellene hallgatnia, ahogy a kórházi ágy mellett ülve vitatkozol házakról és pénzről.

Doña Elvirának most először nem volt mit mondania.

Mateo elment vele.

Amikor becsukódott az ajtó, Arturo úgy nézett rám, mintha most találkozott volna velem.

– Mióta készülsz erre?

– Az első áthelyezéstől kezdve.

-Nem hiszek neked.

–Tizenhárom év, Arturo. Minden kifizetés. Minden ingatlan. Minden kölcsön. Minden dokumentum, amit aláírattál velem. Minden tranzakció, amit legálisan le tudtam volna bonyolítani. Dátum szerint van rendezve.

Rámutattam az USB meghajtóra.

– Vannak ott másolatok. A fontos eredeti példányok biztonságban vannak.

– És minek?

– Aznap pontosan azt teszed, amit az előbb tettél.

Nehézkesen lélegzett.

– Nem veszek el tőled semmit. Dánielnek megvan a pénze.

Éreztem, ahogy egy ősi düh tör fel a gyomromból, de nem emeltem fel a hangom.

– Ötszázezer peso és biztosítás? Miután tizenhárom évig nézted, ahogy a vállalkozásod az életünk rovására növekszik? Miután egy másik nőnek ingatlanokat vettél pénzzel, sosem mondtad, hogy sikkasztasz? Miután megpróbáltál egy fiának mindent megadni, amit te magad „családi vagyonnak” neveztél?

Arturo elnézett.

– Mateo is a fiam.

– Soha nem mondtam, hogy nem az.

Ez a válasz arra kényszerítette, hogy újra találkozzon velem.

–Egy gyerek nem hibáztatható a szülei döntéseiért. Nem Mateo ellen vagyok. Az ellen vagyok, amit tettél.

Karla keserűen felnevetett.

– Milyen kényelmes. Tizenhárom év hallgatás után te jössz, és most te viselkedsz nagyképűen és hatalmasan.

Felé fordultam.

– Tizenhárom év hallgatás nem jelent tizenhárom év vakságot.

– Ha tudtad, miért nem váltál el?

„Mert amikor megtudtam, Daniel kicsi volt, nekem nem volt jövedelmem, és Arturo irányította szinte az összes pénzt. Ha azon a napon felrobbanok, bizonyítékok és függetlenség nélkül keveredtem volna bele egy harcba, miközben egy négyéves fiam van a középpontban.”