2. fejezet: Az áruló kétségei
Camila bombájának utóhatása kaotikus, megalázó homályban úszott. Unokatestvérem, Leila azonnal felállt, megragadta a mikrofont, és udvariasan, de határozottan megkérte a többieket, hogy távozzanak. A vendégek kínos, nehéz zavarodottságban csoszogtak ki az oldalsó kapun, suttogva egymás között, szánakozva pillantásokat vetve rám.

Tizenöt percen belül kiürült a hátsó udvar, csak a kék konfetti hevert a földön, és a házasságom romjai hevertek benne.

A nappali közepén álltam, szorosan keresztbe font karokkal a mellkasomon, védve a meg nem született fiamat. Nem sírtam. A sokk felülkerekedett a bánaton, és hideg, rémisztő, elemző nyugalommá változott.

Adrian a kanapé szélén ült, arcát a kezébe temette, és úgy nézett ki, mint egy összetört ember.

„Miért gondoltad, hogy megcsaltalak?” – kérdeztem. A hangom hátborzongatóan nyugodt volt, visszhangzott a házunk magas mennyezetéről, amit együtt vettünk.

Adrian megdörzsölte az arcát, kerülve a tekintetemet. „Natalia, nagyon sajnálom. Nem akartam, hogy így süljön el. Csak… csak kiengedtem a gőzt Camilának. Stresszes voltam.”

„Miért gondoltad, hogy megcsaltalak, Adrian?” – ismételtem, minden szótagot kiejtve.

Végül felnézett, könnyes, szánalmas tekintettel. „Camila… azt mondta, látott téged kávézni Marcusszal a múlt hónapban abban a belvárosi bisztróban. És… és mutatott nekem képernyőképeket.”

– Marcus? – gúnyolódtam, és a képtelenség majdnem megnevettetett. Marcus egykori kollégám volt az építészeti irodámból. Pontosan negyvenöt percre találkoztunk egy kedd délután, hogy megbeszéljünk egy szabadúszó tervezési projektet, amiben segítettem neki. – Azt hitted, Marcussal alszom, mert fényes nappal kávéztunk?

– Nem csak a kávé miatt volt! – csattant fel védekezően Adrian, próbálva igazolni az árulását. – Camila küldött nekem képernyőképeket a vele küldött üzeneteidről! Azok… azok nem voltak helyénvalóak, Natalia. Azt mondtad, hogy „bébi”, és hogy hiányzol neki.

Rámeredtem. „És eszedbe jutott valaha is, akár egy pillanatra is, hogy a nő, aki teljesen odavan érted, talán hamisította azokat az üzeneteket? Eszedbe jutott valaha is, hogy megnézd a telefonomat?”

– Ő a legjobb barátnőm, Natalia! – kiáltotta Adrian, és felállt. – Nincs oka hazudni nekem! Csak meg akart védeni attól, hogy megsérüljek!

– Megvédeni téged? – suttogtam, miközben szerelmem utolsó szála is elpattant. – Nem védett meg téged, Adrian. Manipulált téged. Hónapokig mérgezte a házasságunkat, te pedig úgy ittad le, mint a vizet, mert jobban bízol egy nőben, aki a testével dörzsölődik hozzád, mint a saját terhes feleségedben.

Remegő ujjammal a bejárati ajtóra mutattam.

– Pakold össze a bőröndöd, Adrian! – mondtam, és a hangom halálos, határozott parancsra halkult. – Ma este nem mehetsz ki a házamból.

„Natalia, kérlek, ez a mi házunk…”

„Tűnj el innen!” – ordítottam, és a düh végre áttörte a jeget. „Holnap reggelre beütemezek egy magzatvíz-vizsgálatot egy magzati DNS-teszthez. Amikor az eredmények bebizonyítják, hogy a baba a tiéd, nem fogsz bocsánatkérést kapni. Nem fogsz születési anyakönyvi kivonatot kapni. Válási papírokat fogsz kapni. Tűnj a szemem elől!”

Próbált vitatkozni, megpróbált sírni, de bementem a hálószobába és bezártam az ajtót. Két órával később hallottam, hogy a bejárati ajtó becsukódik.

Kimentem az üres nappaliba. Az asztalon ott állt az ajándék, amit Camila hozott a babának. Egy gyönyörűen becsomagolt doboz volt, ezüst masnival. Odamentem, letéptem róla a papírt, és kinyitottam.

Belül egy apró, fehér újszülött pizsama volt. A mellkasán elegáns kék betűkkel a következő felirat díszelgett: „Mama Camila kisfia”.

Mereven bámultam az anyagot, és egy undorító felismerés öntött el. Camila nem csak egy féltékeny barátnő volt. Klinikailag megszállott. A férjemet akarta, és az életemet akarta. Aprólékosan megtervezte, hogy tönkretegye a hírnevem és elrabolja a családomat.

Bedobtam a bodyt a szemetesbe.

Ha mocskosat akart játszani, ha a hűségemet akarta a sárba rántani, hogy eljusson a férjemhez, akkor én fogom a saját életének sárába ásni magam. Ideje volt kideríteni, hogy valójában milyen nő is „Mama Camila”.

3. fejezet: Az igazság feltárása
Tudtam, hogy Camila nem egyedülálló. Adrian iránti megszállottságának legnagyobb iróniája az volt, hogy több mint egy éve jegyese volt egy Greg nevű férfinak, egy gazdag, idősebb ingatlanbefektetőnek. Pazar, Cabo San Lucas-i esküvőjükre pontosan két hónap múlva került volna sor. Camila imádott fitogtatni hatalmas gyémántgyűrűjét és dicsekedni Greg vagyonával, státuszszimbólumként használva őt, miközben Adriant érzelmi pórázon tartotta.

Ha Camila annyira szociopata volt, hogy kamu SMS-ekkel tönkretegye a házasságomat, tudtam, hogy neki is vannak csontvázai a szekrényében. A hazugok mindig a saját bűneiket vetítik ki másokra.

Másnap reggel kivettem 2000 dollár készpénzt a személyes megtakarítási számlámról, és felbéreltem egy nagyon ajánlott, hihetetlenül diszkrét magánnyomozót, Mr. Vance-t.

– Nem érdekel, milyen mélyre kell ásnod – mondtam Vance-nek, miközben Camila fényképét átcsúsztattam az asztalán. – A bankszámlakivonatait, a telefonkönyveit, a szállodafoglalásait akarom. Tudni akarom, mit csinál, amikor azt hiszi, hogy senki sem figyel.

Három gyötrelmes hét telt el. Egyedül mentem el az orvoshoz, átestem a fájdalmas amniocentézisen, hogy levegyék a magzatvizet, és a zsebemből fizettem egy gyorsított, jogilag kötelező érvényű magzati DNS-tesztet. Adrian naponta tucatszor próbált felhívni, könyörögve, hogy hazamehessek, de letiltottam a számát. Megágyazott a „legjobb barátjával”.

Egy esős csütörtök délután két boríték érkezett az ajtómhoz futárral.