Az első a genetikai vizsgálóintézetből származott. Feltéptem. Végigpásztáztam a bonyolult orvosi zsargont, míg el nem értem a lap alján vastagon szedett következtetést: Az apaság valószínűsége: 99,99%. Adrian Miller a biológiai apa.

Remegő lélegzetet vettem, és óvatosan letettem az újságot a konyhapultra. A fiam becsületét jogilag megvédték.

Aztán kinyitottam a második borítékot. Egy vastag, nehéz barna mappa volt, Mr. Vance-től.

Leültem a konyhaszigetre, és lapozgatni kezdtem. Olvasás közben szó szerint leesett az állam. Camila életének színtiszta, lélegzetelállító képmutatása szinte komikus volt.

Az a „tiszta”, védelmező legjobb barátnő, aki azzal vádolt, hogy megcsaltam? Olyan mocskos kettős életet élt, hogy az egy szappanoperába illett volna.

Vance aprólékosan dokumentált jelentése szerint Camila az elmúlt hat hónapban egy agresszív, rendkívül fizikai viszonyt folytatott. De nem egy véletlenszerű idegennel.

Richard Vance-szel, annak a logisztikai cégnek az alelnökével hált, ahol Adrian dolgozott.

Egy halom nagy felbontású, időbélyeggel ellátott fényképet bámultam. Camilát ábrázolták rajtuk, amint ballonkabátban és túlméretezett napszemüvegben belép egy belvárosi butikhotelbe. Tíz perccel később Richard – egy nála húsz évvel idősebb, nős, pocakos férfi – lépett be ugyanabba a szállodába. Két órával később már külön-külön érkeztek. Több tucat ilyen fotó volt, hónapokig bezárólag.

De rosszabb lett.

Vance-nek sikerült hozzáférnie egy Camila által használt, égetően népszerű e-mail fiókhoz. Nem csak szórakozásból feküdt le az alelnökkel. Aktívan zsarolta. Többszörös fotókat készített róla, amint alszik a hotelszobában, és ezeket az fotókat eszközként használta fel. Mi volt a követelése? Arra kényszerítette Richardot, hogy biztosítsa Adrian számára a cég rendkívül áhított regionális igazgatói előléptetését – egy olyan előléptetést, amiről Adrian izgatottan mesélt nekem hetekkel a buli előtt.

Camila szexuális zsarolással biztosította Adrian anyagi sikerét, biztosítva, hogy Adrian örökre a „szerencsehozójának” és legfőbb támaszának tekintse. A tökéletes, gazdag férjet faragta Adrianból, és arra készült, hogy abban a pillanatban szakítson Greggel, amint Adrian elhagy.

Megnéztem a fotókat, amelyeken Camila megcsókolja a felfúvódott vezetőt egy félhomályos parkolóházban.

Csalónak nevezett? Milyen csodálatosan, költőien ironikus.

Mosolyogtam, egy hideg, könyörtelen mosollyal, ami teljesen idegennek tűnt ahhoz a nőhöz, aki régen voltam. Összegyűjtöttem a fotókat, az e-maileket és a DNS-tesztet, és belecsúsztattam őket egy makulátlan fehér borítékba.

A telefonom rezegni kezdett a pulton. Felugrott egy e-mail értesítés. Egy digitális meghívó volt Camila koszorúslányától.

„Szeretettel meghívjuk Camila és Greg közös eljegyzési/leánybúcsújára a Capital Grille-be ezen a szombaton este 8 órakor!”

Ez egy nyilvánvaló, rosszindulatú gúnyolódás volt. Camila tudta, hogy Adriannal külön élünk. Csak azért hívott meg, hogy a képembe dörgölje közelgő gazdag házasságát és a férjem feletti folyamatos hatalmát. Az e-mail aljára egy személyes üzenetet fűzött: „Remélem, eljöhetsz, Natalia! Annak ellenére, hogy manapság sokkal inkább magadra kell figyelned. Egy egész falu kell hozzá! xoxo Camila.”

Azonnal begépeltem a válaszomat, az ujjaim repkedtek a képernyőn.

„Feltétlenül ott leszek. A világért sem hagynám ki. Van egy igazán különleges, felejthetetlen esküvői ajándékom a számodra.”

4. fejezet: Az igazság legénybúcsúja
A Capital Grille halványan világított, drága steakek és érlelt bor illata terjengett. Camila kibérelt egy külön étkezőt a hátsó részben, amelyet fehér rózsák és „Leendő menyasszony” feliratú ezüst lufik díszítettek.

Körülbelül húsz ember ült a hosszú mahagóni asztal körül. Greg, a gazdag vőlegénye, az asztalfőn ült, büszkén és mit sem sejtve. Camila mellette ült csillogó ezüst ruhában, kezében egy pohár pezsgővel.

És közvetlenül vele szemben, nyomorultul és kimerülten ült Adrian. Őt hívták meg „Vőlegénylegénynek/Legjobb barátnak”.

Amikor beléptem a szobába, a beszélgetés elhalt. Egy szabott, smaragdzöld kismamaruhát viseltem, ami tökéletesen simult a hat hónapos pocakomhoz. Ragyogónak, erőteljesnek és teljesen higgadtnak néztem ki.

Adrian szeme elkerekedett a döbbenettől. Felállt, kinyitotta a száját, hogy beszéljen, de én teljesen figyelmen kívül hagytam.

„Natalia!” – szinte énekelte Camila, hangja csöpögött az álságos édességtől. „Ó, istenem, tényleg eljöttél! Olyan… kereknek tűnsz! Annyira örülök, hogy el tudtál jönni, annak ellenére, hogy mennyi minden történt a kis helyzetedben.”

– Köszönöm, Camila – mondtam, miközben lassan az asztal közepe felé sétáltam. – Semmiért sem bántam volna meg, hogy együtt ünnepelhetjük a hűségedet és a közelgő házasságodat.

Megálltam pont Camila és Greg között. Benyúltam a dizájnertáskámba, és előhúztam a vastag, makulátlan fehér borítékot.

– Tényleg ma este hoztam el az ajándékomat, ahelyett, hogy megvártam volna az esküvőt – jelentettem be, hangosabban, hogy mindenki hallja a csendes szobában. – Látod, Camila hihetetlenül aggódott a hűségemért a bulin. Mindent megtett, hogy megvédje a férjemet. Úgyhogy úgy gondoltam, igazságos, ha én viszonozom Greget.

Greg zavartan ráncolta a homlokát. „Ajándék? Mi az?”

– Csak egy emlékkönyv – mosolyogtam.

Kinyitottam a borítékot, kivettem belőle a 20×25 cm-es fényes fényképekből álló kötegeket, és egyenesen Greg üres tányérjára dobtam őket.

A porcelánnak csapódó fényképek nehéz puffanása visszhangzott a szobában.

Greg lenézett. A felső fotó kristálytisztán látszott: Camila az eljegyzési gyűrűjét viselve, szenvedélyesen csókolózva Richarddal, Adrian cégének alelnökével, a butikhotel előtt.

– Mi a fene ez? – zihálta Greg, és minden vér kiszaladt az arcából. Kétségbeesetten kapkodta a képeket, és lapozgatta a vőlegénye fotóit, amelyeken egy idősebb férfival be- és kilép a szállodákból.