2. fejezet: A lépcső alja
Hajnali 1 órára a ház egy elkerülhetetlen rémálommá változott, tele hangokkal és szenvedéssel.
Leo kiáltásai az éhség sürgető, ritmikus jajveszékeléséből a súlyos kólika éles, gyötrő, magas hangú sikolyaivá változtak. Apró teste merev volt, térdei a mellkasához húzódtak. Puszta akarateremmel sikerült felmelegítenem egy cumisüveget, de visszautasította, apró arca mély, dühös vörösre pirult, ökölbe szorított kézzel.
A fejem szédítő, hányingerkeltő, súlyos alváshiány és akut fizikai trauma keverékétől szédült. A látómezőm szélei sötét, homályos foltokként kezdtek elhomályosulni.
„Anya?”
Felnéztem a párán keresztül. Emily a lépcső tetején állt, kedvenc kopott plüssnyuszát szorongatva. A folyosói falikar halvány, sárga fényében apró arca rémültnek és hihetetlenül sápadtnak tűnt.
– Fáj a hasam – nyöszörögte, miközben könnyek folytak az arcán. – Kihánytam magam a szőnyegre. Gyógyszerre van szükségem.
– Oké, kicsim – ziháltam, és a hangom vadul remegett. – Anya jön. Csak maradj itt. Ne mozdulj!
Leo Tylenol-ja és Emily gyomorgyógyszere is az emeleti fürdőszobában volt. Erősebben szorítottam Leót, meleg, sikoltozó testét a mellkasomhoz szorítottam, és a lépcső felé csoszogtam.
Minden egyes lépés a nappalin keresztül hatalmas erőfeszítést igényelt. A lábaim hevesen remegtek, az izmaim úgy érezték magukat, mint a kocsonya. Leértem a lépcső aljára, és a szabad kezemmel megragadtam a fa korlátot.
A jobb lábamat az első falépcsőre helyeztem, és felhúztam magam.
Forró, égető fájdalom hasított az alhasamba. Olyan intenzív, olyan abszolút volt, hogy hirtelen fehér fényvillanással elvakított. Mintha egy recés kés csavarta volna közvetlenül a friss öltéseimet, széttépve a finom szövetet.
Felnyögtem, és azonnal kiszívtam a levegőt a tüdőmből. Elengedtem a korlátot, és elvesztettem az egyensúlyomat.
Nem estem messzire – csak egy lépést –, de a hirtelen, erőteljes rázkódás elég volt. Hanyatt rogytam a lépcső alján lévő keményfa padlóra, a levegőben megcsavarodva a vállamra landoltam, és ösztönösen Leo köré fonódtam, hogy megvédjem az ütközéstől.
„Anya!” – sikította Emily, a hang végigsöpört a csendes házban. Pizsamában, vakmerően lerohant a lépcsőn, majdnem megbotlott a saját lábában. Térdre esett mellettem, apró kezeivel kétségbeesetten rázogatva a vállamat. „Anya, ébredj fel! Vérzel! Miért vérzel?”
Nem voltam teljesen eszméletlen, de a világ úgy úszkált, mint egy rosszul hangolt televízió. Hirtelen, ijesztő meleg nedvességhullámot éreztem, ami gyorsan szétterjedt a melegítőnadrágom elején.
A varratok felengedtek. Túl nagy volt a belső nyomás.
Remegő, véres ujjakkal húztam elő a telefonomat a zsebemből. Végighúztam a képernyőn, mire egy bíbor folt maradt az üvegen. Tárcsáztam Mark számát.
Cseng. Cseng. Cseng. „Szia, elérted Márkot. Hagyj üzenetet.”
Egyenesen a hangpostára ment. Újra tárcsáztam. Hangposta.
A következő harminc gyötrelmes percben, miközben gyakorlatilag megbénultan feküdtem a hideg keményfa padlón, egy sikoltozó csecsemővel a mellkasomon és egy zokogó ötévessel a karomban, hússzor hívtam a férjemet.
Semmi. Egyetlen válasz sem.
A látásom továbbra is homályosult, nehéz, csábító sötétség kúszott be a széleiről. De hirtelen egy értesítés világította meg a telefonom képernyőjét, fájdalmasan fényesen a félhomályos folyosón. Egy Instagram-címke.
Erőltetetten kinyitottam nehéz szemhéjaimat, és rákattintottam a transzparensre.
A képernyő megvilágította a sötét teret. Egy videó volt, amelyet Mark kollégája, a cégénél dolgozó ifjabb partner tett közzé. A kamera végigpásztázta a Grand Ridge hatalmas, többszintes penthouse lakását, villogó stroboszkópokat, egy hatalmas DJ-pultot és egy kristály pezsgőspoharakat tartó tömeget örökítve meg.
Aztán a kamera Markra fókuszált.
Egy fehér bársonykanapén állt, egyik kezében egy hatalmas üveg Dom Pérignon pezsgőt tartott. A másik karját szorosan, bensőségesen egy hát nélküli ezüstruhás, lenyűgöző nő dereka köré fonta. A kamera lencséjéhez hajolt, harsányan felnevetett, és valami érthetetlent kiáltott a lüktető zene basszusa fölé.
A videó alatt Mark ezt írta: Végre egy éjszaka sikoltozó gyerekek nélkül. Éljen a 30!
A telefonom kicsúszott a meggyengült kezemből, és csörömpölve a keményfára esett. A korábban érzett szomorúság teljesen elpárolgott, helyét jeges, rémisztő zsibbadás vette át.
Mielőtt a sötétség teljesen elnyelt volna, az utolsó dolog, amit éreztem, Emily apró fejének súlya volt a hátamnak nyugodva, miközben elaludt a padlón mellettem, könnyei pedig átáztatták az ingemet.
Ahogy a világ elsötétült, egyetlen, rémisztő gondolat visszhangzott az elmémben: Vajon van-e elég vér a testemben, hogy túléljem a reggelig?
3. fejezet: A pátriárka érkezése
„Sára? Sára, istenem!”
A hang mély, parancsoló volt, és teljes, hamisítatlan pánik csengett benne. Úgy hangzott, mintha a víz alattról jönne, tompa és távoli volt.
Kinyitottam a szemem. A hirtelen beáramló napfény vakítóan fényes volt. Arthur Harrison , Mark apja, kuporgott fölém, hatalmas kezei mintha félnének megérinteni .
Arthur olyan ember volt, aki világszerte irányította a tárgyalótermeket, aki reggeli előtt szétzúzta a vállalati riválisokat, és aki abszolút semmilyen gyengeséget nem tolerált. Köztudottan szigorú volt, mindig makulátlan, szénszürke öltönyben. De most arisztokratikus arca halálsápadt volt a rémülettől.
– Arthur… – krákogtam. A torkom olyan volt, mint a smirglipapír. A számból teljesen kiürült minden nedvesség.
Nem kérdezősködött. Nem habozott, és nem esett pánikba. Egy katonai parancsnok brutális hatékonyságával cselekedett. Azonnal az egyik karjába kapta Emilyt – aki aludt, kis gombócként kuporgott a padlón a lábam mellett –, és gyengéden, szakértő módon leemelte a kimerült, nyöszörgő Leót a mellkasomról a másik karjával.
