– Fázol – motyogta Arthur, és veszélyesen ketyegő állkapocsmal méregette a jelenetet: a ruháimat és a szőnyeget áztató hatalmas vértócsát, a szétszórt üres cumisüvegeket, a telefonomat, ami lemerülten hevert a padlón vörös foltként.
– Hol van? – kérdezte Arthur, hangja ijesztően halk lett. – Hol van a fiam?
– Hotel – suttogtam, de a szó kimondása hatalmas erőfeszítést igényelt. – Grand Ridge. Penthouse. Ő… ő vette el Emily megtakarításait.
Arthur megdermedt. Lenézett ötéves unokájára. Emily a szemét dörzsölte, apró kezeivel Arthur drága ingének hajtókáját szorongatva.
– Nagyapa? – motyogta álmosságtól és félelemtől rekedt hangon. – Apu nem jött haza. Anya teljesen összetört.
Arthur szeme két fekete kovakőszilánkká merevedett. A nagyapai melegség, amit egy pillanatra mutatott, teljesen eltűnt, helyét a könyörtelen pátriárka vette át, aki a semmiből épített birodalmat.
Óvatosan beültette Leót az autósülésbe, a kanapéról levett vastag, drága gyapjútakaróval terítette a remegő vállamat, és könnyedén felemelt a padlóról, teljesen tudomást sem véve a ruhája vérfoltjairól.
– Indulunk – parancsolta Arthur, és berúgta a bejárati ajtót. – Soha többé nem teheted be a lábad ebbe a házba.
Egy órán belül nem egy kaotikus sürgősségi osztályon voltam, hanem Arthur hatalmas, zárt birtokának magánrendelőjében, a város szélén.
Egy diszkrét, magánrendelésen dolgozó orvos már összevarrta a szakadt varrataimat, beadott egy liter intravénás folyadékot, és felírt egy áldott adag antibiotikumot és fájdalomcsillapítót. Az ápolónők csendben ólálkodtak, szellemek módjára mozogtak, Leo kólikáját kezelték, és meleg, nyugtató habfürdőt készítettek a traumatizált Emilynek.
Egy hatalmas, királyméretű ágyban feküdtem, hűvös selyemlepedőbe csavarva, és üres tekintettel bámultam a boltozatos mennyezetet. A nehéz mahagóni ajtó kattanva kinyílt, és Arthur lépett be.
Egy iPadet tartott a kezében. A belőle sugárzó düh tapintható volt, nehéznek és feszültnek érezte a levegőt a szobában.
– Megkértem a törvényszéki könyvelőmet, hogy nézzen utána a gyerekek vagyonkezelésének – mondta Arthur halk, veszélyesen morgó hangon. Megállt az ágyam lábánál, és a képernyőre nézett. – Mark tegnap reggel tizenötezer dollárt ürített ki Emily számlájáról. Egy tetőtéri lakásra, privát cateringre és egy DJ-re költötte.
Lehunytam a szemem, egyetlen könnycsepp gördült le az arcomon. „Megpróbáltam felhívni. Ott feküdtem, és hússzor hívtam. Nem vett tudomást róluk. Feltöltött egy videót…”
Arthur élesen bólintott, elfehéredett ujjpercekkel szorongatta a tabletet. „Láttam. Feltöltöttem a telefonodat, amíg aludtál. Mindent láttam.”
Odasétált a hatalmas ablakhoz, ahonnan kinézett a makulátlanul nyírt gyepére és a birtokát védő magas kőfalakra. Amikor újra megszólalt, nem egy csalódott apaként beszélt a fiáról. Egy tábornokként, aki abszolút háborút üzen.
„A fiam egy parazita, Sarah. És ebben a családban sebészeti úton eltávolítjuk a parazitákat, mielőtt azok elpusztítanák a gazdaszervezetet.”
Arthur felém fordult, és előhúzta arany mobiltelefonját a mellzsebéből. „Pihenj. Hadd vigyázzanak a nővérek a gyerekekre. Mire Mark ma délután felébred a másnaposságból, azt fogja kívánni az Istennek, bárcsak meg sem született volna.”
Tárcsázott egy számot, és a füléhez emelte a telefont. „Victor? Arthur vagyok. Hajtsák végre a vészhelyzeti protokollokat Mark számláin. Az összes számláján. Szüntessék meg a biztonsági hálókat. Aztán hívják fel Reynolds bírót a magánvonalán. Be kell nyújtanunk egy családon belüli elhagyási ügyet, és hétfőre sürgősségi meghallgatást akarok.”
Arthur letette a telefont, és rám nézett, rémisztően nyugodt, tökéletes mosollyal az arcán. Poklot szabadított el. De ahogy a fájdalomcsillapítók magával ragadtak, rájöttem, hogy fogalmam sincs, mennyire alapos tud lenni Arthur Harrison, amikor el akar pusztítani egy embert.
4. fejezet: Az erőd és a bukás
Negyvennyolc órán át Arthur birtoka áthatolhatatlan erődítménnyé változott.
Aludtam, egy magánszakács által készített tápanyagdús ételeket ettem, és lassan elkezdtem gyógyulni. Egy hét óta először éreztem magam igazán biztonságban. Emily a hatalmas, napsütötte kertekben szaladgált, Arthur két golden retrieverét kergetve, teljesen elszigetelve a nagyapja által alig néhány kilométerre forralt vihartól. Leo kólikája egy gyermekápoló szakértő, éjjel-nappali gondozása alatt csillapodott.
Míg mi fényűzően pihentünk, Arthur szisztematikusan, sebészi, rémisztő pontossággal bontotta le fia életét.
Kedd délután Arthur az ágyam melletti bársonyfotelben ült, és egy porcelánbögréből kortyolgatta a feketekávét. Tökéletesen ellazultnak tűnt.
– A csapda fel van állítva – mondta egyszerűen.
„Mit csináltál?” – kérdeztem, miközben a puha párnákhoz húztam magam, és éreztem a gyógyuló öltések szorítását.
– Én vagyok a logisztikai cég többségi részvényese, ahol Mark dolgozik – válaszolta Arthur társalgási hangnemben, mintha az időjárásról beszélne. – Ma reggel pontosan 9 órakor elbocsátották a cég erkölcsi aljassági záradékának súlyos megsértése miatt. A belépőkártyái deaktiválva vannak, az irodáját pedig jelenleg kartondobozokba pakolják.
Lassan kortyolt egyet a kávéjából. „Ráadásul én vagyok a fő kezes a fekete kártyáján, a vállalati költségszámláin és a személyi folyószámláján. Egy órája befagyasztottam őket. Nincs semmilyen likviditása.”
A város túlsó felén, a Grand Ridge lepusztult tetőtéri lakásában Mark éppen akkor ébredezett.
Később, a szálloda előcsarnokának biztonsági felvételein keresztül – melyeket Arthur biztonsági főnöke jogszerűen szerzett meg „vállalati felelősségbiztosítási célokra” hivatkozva – valós időben láttam, ahogy az történik.
