1. RÉSZ

– Mrs. Martinez… a rendszer szerint ön harminckét napja megszűnt Daniel Cruz felesége lenni.

Az irodai alkalmazott olyan nyugodtan mondta, hogy néhány másodpercig azt hittem, félrehallottam.

Öt évet töltöttem azzal, hogy vártam, míg Daniel befejezi katonai szolgálatát. Öt évet töltöttem azzal, hogy minden fillért kezeljek, visszautasítsak olyan munkákat, amelyek utazást igényeltek, és gyakorlatilag egyedül gondoskodjak az apjáról, Don Jorgéról, aki egy szélütés után korlátozott mozgásképességű lett. Pelenkát cseréltem, megtanultam a gyógyszerek szedésének rendjét, és egész éjszakákat töltöttem azzal, hogy figyeljem a légzését, miközben a férjem távolról megígérte, hogy amikor visszatér, végre elkezdjük a közös életünket.

És most egy idegen azt mondta nekem, hogy több mint egy hónapja elvált.

– Ez lehetetlen – feleltem. – Soha nem adtam be a válókeresetet.

A nő ismét a képernyőre nézett.

—Itt látható az Ön azonosító okmánya, aláírása és hozzájárulása.

Fázósnak éreztem a kezeimet.

Érdeklődni akartam a körülbelül háromszázezer peso kártérítés felől, amelyet Danielnek kellett volna megkapnia szolgálata befejezése után. Néhány nappal korábban tért vissza Mexikóba, de azt állította, hogy „intéz némi papírmunkát”, és alig tette be a lábát a guadalajarai házunkba.

Én, mint mindig, most is segíteni akartam neki.

Aztán megszólalt a mobilom.

Ismeretlen szám.

-Jól?

Egy női hang válaszolt, olyan édességgel, amitől még ma is kiráz a hideg.

– Elena? Veronica vagyok. Gondolom, már tudod.

Nem tudtam, ki ő.

-Miről?

Halkan felnevetett.

– Dániel üzenete. Többé nem kell aggódnod miatta. Vagy a pénze miatt. Arról már gondoskodtunk.

Mozdulatlanul álltam az iroda közepén.

-Ki maga?

– A nő, akivel új életet kezd.

Aztán hozzátett valami még rosszabbat:

– Csak arra kérnélek, hogy még néhány napig vigyázz az apjára. Ha berendezkedtünk, meglátjuk, mit kezdünk vele.

A hívás véget ért.

Nem sírtam.

Nem sikítottam.

Valami sokkal veszélyesebbet éreztem: a tisztaságot.

Évekig győzködtem magam, hogy Don Jorge gondozása is része Daniel szeretetének. Apósomnak segítségre volt szüksége az evésben, a fürdésben, az ágyból a székre való áthelyezésben és a terápiák elvégzésében. Daniel küldött némi pénzt, de én voltam az, aki függőben hagyta az életemet.

És míg én eltartottam a családját, ő egy másikat épített.

Hazamentem.

Don Jorge a televízió előtt ült.

-Daniel? -kérdezte, amikor meglátott.

Ez volt az egyik szó, amit a leggyakrabban ismételt.

Nyeltem egyet.

– Nem, apa, én vagyok az.

Előkészítettem a gyógyszerét, ruháit, pelenkáit, orvosi dokumentumait és az összecsukható széket. Felhívtam egy személyszállító szolgálatot.

A sofőr meglepetten nézett rám.

-Kórház?

-Nem.

Mutattam neki egy címet Zapopanban.

Magánlakás volt.

Veronika címe.

Amikor megérkeztünk, ugyanazt a számot hívtam.

„Mit akarsz?” – válaszolta a lány ingerülten.

– Menj ki a bejárathoz.

-Szóval így?

Don Jorgéra néztem.

– Mert elhoztam neked a családot, akit annyira szerettél.

Három perccel később egy harmincas éveiben járó nő jelent meg, kifogástalanul öltözve, drága ruhákat és egy hatalmas zöld köves gyűrűt viselve.

Amint meglátta a kerekesszéket, elsápadt.

– Nem hagyhatod itt!

-Miért ne?

Dániel nincs itt!

– Az sem szerepelt a terveimben, amikor megjátszottad a válásomat.

– Nem tudom, miről beszélsz!

– Akkor kérdezd meg a partnered.

Veronika összeszorította a fogát.

– Elena, ennek az úriembernek különleges gondoskodásra van szüksége.

Mereven bámultam.

– Tudom. Már három éve adom nekik.

– De én nem tudom, hogyan kell ezt csinálni!

Öröm nélkül mosolyogtam.

–Megtartottad a férjemet. Megtartottad a pénzt. Most már a felelősségeiről is megtudhatsz.

Amikor hazaértem, Daniel felhívott.

– Mit tettél az apámmal?!

– Magaddal vittem.

– Veronica nem tud gondoskodni róla!

Ez a mondat végre megtört bennem valamit.

– Daniel, két kérdésem lenne. Mikor egyeztem bele a válásba… és hol van a háromszázezer peso?

Nagyon hosszú csend következett.

Aztán hallottam:

– Elena… Meg tudom magyarázni.

Azon az estén mindent elmeséltem Adrián Leónnak, a sokéves szomszédomnak és ügyvédnek.

Miután befejezte a hallgatásomat, letette a csészéjét az asztalra.

– Ha sosem írtad alá a válópert, valaki felhasználta a személyazonosságodat.

– De az aláírásom látszik.

– Az aláírás hamisítható.

Aztán olyan komolysággal nézett rám, hogy egy pillanatra elfeledtettem vele az érzelmes megtévesztést.

– És mi van, ha hamis okmányokat használtak a pénz és a vagyon mozgatásához a válás után…

Szünetet tartott.

– Ez már nem csak arról szól, hogy a férjednek szeretője van.

Másnap megkaptuk a fájl másolatát.

A nevem.

Az azonosítóm.

Majdnem tökéletes aláírás.

És egy fénykép arról a nőről, aki állítólag én voltam.

Sapkát és arcmaszkot viselt.

Az arca nem volt tisztán látható.

Adrian már éppen el akarta tenni a lepedőt, amikor valami felkeltette a figyelmemet.

Annak a nőnek a jobb keze.

Egy hatalmas zöld kő csillogott az egyik ujján.

Ugyanaz a gyűrű, amit Veronica előző délután viselt.

És abban a pillanatban rájöttem, hogy a titkos válásom talán csak valami sokkal rosszabbnak az első darabja.

2. RÉSZ

Adrian még nem engedte, hogy megvádoljam Veronikát.

„Valamit tudni és bebizonyítani más dolog” – mondta nekem.

Kértük, hogy őrizzék meg a folyamattal kapcsolatos biztonsági kamerafelvételeket, és hivatalosan is bejelentettük a szabálytalanságot. Emellett megkezdtük a Danielhez kapcsolódó dátumok, dokumentummásolatok és tranzakciók felülvizsgálatát.

Aztán eszembe jutott valami.