1. RÉSZ

– Ha úgyis meg fog halni, ne költs rá egy fillért sem. És hamvassátok el olcsón.

Hajnali 3:27-kor hallottam anyósomat ezeket a szavakat mondani, meggyőződve arról, hogy kórházban fogok haldokolni.

Húsz perccel korábban egy hívás ébresztett fel a mexikóvárosi Santa Elena Kórházból. Egy sürgősségi osztályon dolgozó nővér megerősítette, hogy egy a nevemre bejegyzett fehér kisteherautó súlyos balesetet szenvedett a Mexikó-Toluca autópályán, La Marquesa közelében. Két sérült volt: egy eszméletlen férfi és egy nő többszörös törésekkel.

Az első reakcióm az volt, hogy az ágy üres oldalára néztem.

A férjem, Rodrigo Salazar, este 10 órakor azt mondta, hogy vacsorázni fog a Santa Fében lévő ügyfelekkel, és egy kollégájánál fog aludni, mert későn fognak végezni.

A roncs teherautó az enyém volt. Még aznap délután vettem át a kereskedésből, a kulcsok pedig még mindig a dolgozószobám fiókjában voltak.

Miközben öltözködtem, megnyitottam a tabletemen az alkalmazást, amivel behívtam a kamerát, amit hónapokkal korábban szereltem fel az apósomék nappalijában. Ernesto, az apósom, szívműtéten esett át, és beleegyeztek, hogy biztonsági okokból ott hagyják. A fiókot továbbra is én kezeltem.

Megszólalt a vezetékes telefon. Marta, az anyósom vette fel bosszúsan.

– Valeria teherautója? Baleset? Súlyosan megsérült?

Az arckifejezése megváltozott. Nem félelmet láttam benne. Lelkesedést láttam.

Ernesto felbukkant mögötte.

-Mi történt?

Marta letakarta a fülhallgatót.

–Végre. Valeria teherautója felborult. Biztosan ő az.

Még a megerősítésre sem várt.

– Ha Valériáról van szó, akkor egy fillért sem fizetünk – fakadt ki. – Ha úgyis meg fog halni, akkor egy fillért se költsenek rá. És hadd hamvasszák el olcsón.

Letette a telefont.

Ernesto nem dorgálta meg. Megkérdezte, mennyit ér a lakásom Polancóban.

Marta elkezdte számolni a jogdíjaimat, a megtakarításaimat, az ékszereimet és a teherautómat. Aztán azt mondta, hogy mivel nincsenek gyerekeim, „végül minden Rodrigóé lesz”.

Három éve segítettem nekik: fizettem Ernesto műtétjének egy részét, a családi adósságokat, sőt még Paola, Rodrigo húgának a költségeit is én fizettem. Jól ment a thrillerírói munkám, és Rodrigo folyton azt hajtogatta, hogy egy napon ő is nagyot fog futni. Összekevertem a türelmet a hűséggel, a nagylelkűséget pedig a családdal.

És miközben én mindezt csináltam, ők úgy várták a holttestemet, mint valaki az örökség letétjét.

Aztán Marta kinyitott egy fiókot.

– Van egy másolatom a lakáskulcsról. Amint kivilágosodik, Paolával elhozzuk a fontos dolgokat. Nem akarjuk, hogy bármelyik ügyvéd odaérjen előbb.

Kikapcsoltam a tabletet.

Betettem a személyi igazolványomat, egy pendrive-ot és a felvevőmet a táskámba. Lemásoltam a videót, és elküldtem Santiago Herrerának, az egyetemi barátomnak és ügyvédnek.

Aztán hívtam egy taxit, és elvittem a kórházba.

Útközben csak egy kérdés járt a fejemben: ha Rodrigo hazudott a vacsoráról, akkor ki volt az a nő, aki vele volt a teherautómban?

Akkor még nem tudtam, hogy a válasz valami sokkal nagyobbat fog tönkretenni, mint a házasságom.

2. RÉSZ

A sürgősségi osztályon Dr. Alejandro Nájera fogadott. Rodrigót már azonosították a pénztárcája alapján, és műtötték. A csapat azonnal a sürgősségi protokollnak megfelelően cselekedett. Súlyos sérülést, belső vérzést és mellkasi sérüléseket szenvedett. A prognózis nagyon rossz volt.

A nő még élt, de igazolványok nélkül érkezett.

Kimentem a folyosóra és felhívtam Santiagót.

– Az anyósom azt hiszi, hogy én sérültem meg – mondtam neki. – Már ki is adtam a holmijaimat.

– Tedd el mindent. Ne szállj szembe senkivel. És ellenőrizd, hogy a teherautódnak van-e biztonsági másolata a felszerelt kameráról.

Aztán eszembe jutott.

Két héttel korábban volt egy fedélzeti kamerám felhőalapú tárhellyel. Megnyitottam az alkalmazást.

Volt egy aktája este 10:46-ból.

Rodrigo vezetett. Az anyósülésen egy fiatal nő ült, egyik kezét a hasára téve.

„Mi van, ha Valeria rájön rólunk?” – kérdezte.

Rodrigo nevetett.

– Valéria teljesen elmerül a könyveiben. Azt hiszi, mivel mindent ő fizet, ő irányíthatja a házat.

– Camila, nyugodj meg. Amikor megszületik a baba, nem fogsz bujkálni.

Úgy éreztem, nem kapok levegőt.

De a legrosszabb csak később jött.

Rodrigo azzal dicsekedett, hogy a dokumentumaim másolatait felhasználva balesetbiztosítást kötött a nevemre, és meghamisította a digitális aláírásomat. Azt mondta, hetek óta próbál rávenni, hogy írjak alá egy ismerőse által készített vagyonkezelési szerződést.

„Ha nem írja alá, lesz más megoldás” – mondta. „Egy autóbaleset, és a probléma megoldódott.”

Kamilla abbahagyta a mosolygást.

– Ne viccelj ezzel.

– Nem viccelek.

Aztán megkérdezte:

– Anyukád tudja?

„Eleget tud. Évek óta azt hajtogatja, hogy azon a napon, amikor Valeria meghal, ez a család végre azt az életet élheti, amit megérdemel.”

Leállítottam a videót.

– Valeria, ez már nem hűtlenség – mondta Santiago. – Töltsd le az eredetit, és ne mondd el nekik, hogy megvan. Már megyek is.

Rezgett a mobilom.

Mozgásérzékelős a lakásomban.

Kinyitottam a kamerákat.

Marta és Paola beléptek a kulcs másolatával. Paola egyenesen az öltözőbe ment. Marta fiókokat nyitogatott.

– Keresd a tulajdoni lapokat, bankszámlakivonatokat és a végrendeletet. A táskákat is.

Paola felvette az egyik nyakláncomat a tükör előtt.

– Anya, ha tényleg meghalt, akkor ez most az enyém.

Bekapcsoltam a rendszer hangszóróját.

– Hagyd ott, ahol volt, Paola.

A kettő mozdulatlanul maradt.