– A lakás tulajdonosa még él – tettem hozzá. – És mindez videón is fel van véve.

Paola elejtette a nyakláncot. Marta felkiáltott, hogy vicc. Már értesítettem az épület biztonsági szolgálatát. Kirohantak, két táskát hagyva hátra a holmimmal.

Santiago 5:58-kor érkezett meg.

6:21-kor Dr. Nájera elhagyta a műtőt.

– Montes asszony… mindent megtettünk, amit tudtunk. A férje nem élte túl.

Lehunytam a szemem.

Nem éreztem győzelmet. Csendet éreztem.

Aztán újra rezegni kezdett a telefonom. Paola üzenete volt az anyjának, amit a ház biztonsági kamerája rögzített:

„Anya, a kórház azt mondja, hogy már meghalt. Menjünk el korán, mielőtt valaki hozzányúl a számláihoz.”

Santiago a vállam fölött olvasta.

– Ne mondd meg nekik, ki halt meg. Hadd higgyenek abban, amit hinni akarnak.

És amikor a lift ajtaja 7:14-kor kinyílt, láttam, hogy az apósomék mosolyogva belépnek a kórházba.

3. RÉSZ

Marta lila kabátban és tökéletesen fésült frizurával ment elöl. Ernesto bottal a kezében követte. Paola sminkben, magassarkúban és egy karácsonyra kapott táskával a kezében.

Nem úgy néztek ki, mint egy család, akik azért érkeztek, hogy azonosítsanak egy holttestet.

Úgy néztek ki, mint akik egy nyereményért érkeznek.

Az adminisztratív iroda mellett ültem, feketében, Santiago mellettem, egy mappa az ölemben. Benne voltak a házról készült felvétel másolatai, a lakásomról készült videó, a teherautó kamerájának fájljai, és egy bizonyíték arról, hogy egy biztosítótársaság gyanús kárigényt kapott az adataim felhasználásával.

Marta olyan hangosan beszélt, hogy többen is megfordultak.

– Először a tulajdoni lap lekérését kérjük. Aztán benézünk a lakásba. Ernesto, hívd fel a közjegyzőt, Rodrigo tudja.

Paola odahajolt hozzá.

–És a teherautó? Még ha megsemmisül is, a biztosítónak fizetnie kell valamit.

Felálltam.

Paola volt az első, aki meglátott.

A mosolya azonnal eltűnt.

-Anya…

Marta megfordult és hátralépett.

– Nem… Az nem lehet.

Ernesto úgy nézett rám, mintha egy elsétáló halott nőt figyelne.

Nyugodtan haladtam előre.

-Jó reggelt.

Marta a mellkasára tette a kezét.

– Valéria?

-Igen.

– De… ha itt vagy, ki volt a teherautódban?

Kivettem a kórházi dokumentumot a mappából, és odaadtam neki.

Marta elolvasta a nevet.

RODRIGO SALAZAR GÓMEZ.

A fia.

A papír remegni kezdett az ujjai között.

-Nem.

Paola a válla fölött olvasott.

– Nem, nem, nem…

Ernesto elejtette a sétapálcáját.

Márta felnézett rám.

– Hazudsz!

Dr. Nájera abban a pillanatban jött ki, és felismerte a kora reggeli telefonbeszélgetésből.

– Asszonyom, kérem, halkítsa le a hangját.

A nő feléje rohant.

– Doktor úr, mondja meg, hogy tévedés történt. Mondja meg, hogy a fiam él.

– A férfi beteget Rodrigo Salazarként azonosították. Sürgősségi műtéten esett át. A csapat mindent megtett, amit javasolt, de a sérülések összeegyeztethetetlenek voltak az élettel. 6:18-kor meghalt.

Martának kifogyott a lélegzete.

– De tegnap este… megmondtam nekik, hogy ne költsenek…

Az orvos összevonta a szemöldökét.

– Felhívtál minket, hogy felkeress egy nőt, és azt mondtad, hogy nem akarsz semmilyen költséget fedezni, mert azt hitted, hogy a menyed. A véleményed nem akadályozott meg minket abban, hogy válaszoljunk. Vészhelyzetben nem hagyjuk, hogy valaki meghaljon azért, mert egy családtag nem akar fizetni.

Marta egy székbe rogyott.

– Azt hittem, Valeria az. Azt hittem, ő az. Miért pont az én fiamnak kellett lennie?

A folyosó elcsendesedett.

Marta hirtelen felállt és megragadta a karomat.

– Valeria, tudod, orvosok, neked van pénzed. Csinálj valamit. Vidd el egy másik kórházba. Fizesd ki, amennyibe kerül.

Ránéztem anélkül, hogy levenném a szemem.

– Marta, Rodrigo már halott. Ezt semmilyen pénz nem tudja megváltoztatni.

„De te mindig mindent megoldasz!” – zokogott. „Te fizetted Ernesto műtétjét. Vannak kapcsolataid. Vedd rá őket, hogy újra próbálkozzanak!”

Először értettem meg, mennyire egyetlen funkcióvá redukálódtam: a nővé, aki mindent fizetett, megjavított és megoldott. Még fia holtteste előtt sem úgy beszélt velem Marta, mint egy feleség, aki éppen most fedezte fel a hűtlenségét. Úgy beszélt velem, mint egy hitelkártya, ami nem hajlandó működni.

„Ezúttal nincs mit vennem” – mondtam neki.

Marta elengedte a karomat, és ismét összeesett, olyan hangon sírva, amiben már nem harag, csak kétségbeesés volt.

Paola felém fordult.

–A te hibád! A te teherautód volt!

Santiago közbelépett.

– A teherautót engedély nélkül vitték el. És mielőtt megvádolná az ügyfelemet, ne feledje, hogy van videofelvétel, amelyen ma reggel bement az otthonába, és megpakolta a táskákat a holmijával.

Paola elsápadt.

– Azzal védtük a dolgokat – mormolta Marta.

– Még a nyakláncot is, amit Paola a tükör előtt tett fel? – kérdeztem.

Egyikük sem válaszolt.

Röviddel ezután két nyomozó érkezett. Santiago kérte, hogy hivatalosan is átadják nekik az iratokat, mivel a teherautóból készült videó sokkal komolyabb dolgot tartalmazott, mint egy kalandot.

Egy külön szobába vittek minket.

Ott adtam át az eredeti biztonsági mentést.

Rodrigo Camila Ríos, egy 26 éves nő mellett ült, aki a kórház szerint öt hónapos terhes volt. A hangfelvételen arról beszélt, hogy meghamisítja az aláírásomat, ellopja a vagyonomat, és balesetet okoz, ha nem egyezem bele, hogy átadjam neki a vagyonom egy részét.

Amikor Marta meghallotta, hogy fia azt mondja: „anyukám eleget tud”, felemelte a kezét.