„Mert valaki ma délután bizonyítékot küldött a bizottságnak.”
„Milyen bizonyíték?”
„A Northline számláinak másolatai. Szállodai feljegyzések. Személyes üzenetek Adrian és Claire között.”
A szívem hevesen vert.
„Ki küldte őket?”
„Névtelen fiók.”
Bianca ellépett az ajtótól.
„Nem én voltam.”
Senki sem vádolta meg őt.
Priya élesen nézett rá.
„Miért mondod ezt?”
„Mert tudtam a mai estéről.”
Felkeltem.
“Hogyan?”
„Adrian megkért, hogy rendezzem be a lakosztályt. Azt is mondta, hogy töröljem Elena nevét a gálalistáról.”
„Azt mondtad, hogy megváltoztatta a listát.”
„Megtette. Feldolgoztam.”
„És nem kérdőjelezte meg, hogy miért zárták ki a feleségét?”
Bianca összeszorította az ajkait.
“Nem.”
Priya keresztbe fonta a karját.
„Mit kért még tőled?”
“Semmi.”
„Bianca.”
A titkárnő válla lehorgadt.
„Azt mondta, hogy ha bárki kérdezné, Claire a Northline képviselőjeként lenne jelen.”
– De a feleségének nevezted.
„Én is annak gondoltam.”
„Mi alapján?”
Bianca rám nézett, majd elkapta a tekintetét.
„A Noéról alkotott képe alapján.”
Hideg futott végig rajtam.
„Mit mondott?”
„Azt mondta, hogy a mai este a fia jövőjének biztosításáról szólt.”
A szoba elcsendesedett.
Hallottam, ahogy a falon túli kvartett egy másik dalba kezd.
Priya arca elsápadt.
– Elena – mondta –, fel kell mennünk az emeletre.
A liftezés végtelennek tűnt.
Priya használta a vezetői belépőkártyáját. Bianca velünk jött, bár már nem voltam biztos benne, hogy tanú, résztvevő, vagy egy másik személy, akit Adrian hazugságainak csapdájába ejtettek.
A tükrös falak három, egymástól távol álló nőt tükröztek vissza.
Nyugodtnak tűntem.
Ez jobban megrémített, mint a könnyek.
Amikor a lift ajtaja kinyílt, a felső folyosó üres volt. Vastag szőnyeg elnyelte a lépteink zaját. A túlsó végén két dupla ajtó vezetett a bálteremre néző külön fogadószobába.
Hangok hallatszottak belülről.
Egy nő beszélt.
– Azt mondtad, hogy nem jön.
Adrián válaszolt.
„Soha nem vesz részt céges rendezvényeken.”
„Nem ezt kérdeztem.”
„Én intéztem.”
Megálltam az ajtó előtt.
Priya rám nézett.
Kinyitottam.
Adrian az ablak mellett állt, kezében egy pohárral.
Egy pillanatra úgy nézett ki, mint a férfi, akihez hozzámentem: sötét, kissé kócos haja, meglazult nyakkendője a gallérjánál, az ismerős ránc a szemöldökei között.
Aztán meglátott engem.
A pohár megcsúszott a kezében, de nem esett le.
„Elena.”
Egy nő állt a kandalló közelében. Talán velem egyidős lehetett, egyszerű sötétkék ruhát viselt. Egyik kezét védelmezően egy vékony, sötét göndör fiú vállán nyugtatta.
Noé.
Tágra nyílt, bizonytalan szemekkel nézett rám.
Adrian mozdult először.
„Mit csinálsz itt?”
Nem, sajnálom.
Hadd ne magyarázzam el.
A szavak mindent elmondtak arról, amire számított.
– Milával jöttem – mondtam.
Az arca megváltozott.
„Itt van?”
“Földszint.”
Letette a poharát az asztalra.
– Elena, ez nem a megfelelő időpont.
„Mire a megfelelő időpont?”
Claire közöttünk nézett.
– Azt mondtad, hogy tudta.
Adrian felé fordult.
„Claire…”
„Azt mondtad, hogy a házasságod már évek óta véget ért.”
Bianca halkan beszívta a levegőt mögöttem.
Majdnem elmosolyodtam a szörnyű szimmetrián.
Mindannyiunknak ugyanazt a hazugságot mondta el különböző verziókban.
A fiúra néztem.
Közelebb húzódott Claire-hez.
Bármit is tett Adrian, Noah gyerek volt. Milához hasonlóan őt is bevitték egy felnőttek által épített szobába, és elvárták tőle, hogy semmit se értsen belőle.
– Szia, Noah – mondtam gyengéden.
Mielőtt válaszolt volna, az anyjára nézett.
“Helló.”
„Én Elena vagyok.”
„Tudom.”
Ez meglepett.
“Hogyan?”
Adrianra nézett.
Claire rövid időre lehunyta a szemét.
„Mert Adrian képeket mutatott neki.”
A férjemhez fordultam.
„Megmutattál neki képeket rólunk?”
Adrian állkapcsa megfeszült.
„Ennek a beszélgetésnek négyszemközt kell zajlania.”
„Nincsenek többé magánbeszélgetések.”
Priya belépett és becsukta az ajtót.
„Adrian, az igazgatótanács dokumentumokat kapott a Northline Advisory-val kapcsolatban. A cég finanszírozási partnerei megfelelőségi felülvizsgálatot kezdeményeztek.”
Mereven bámulta.
“Mi?”
„Hallottál engem.”
Biancára nézett.
„Mit tettél?”
Az arca megkeményedett.
“Semmi.”
„Te voltál az egyetlen, aki ismerte a megállapodást.”
„Úgy tűnik, nem.”
Adrian felvette a telefonját.
„Daniel meg tudja ezt oldani.”
– Nem – mondta Priya. – Daniel nem írhatja felül a hitelezők vagy az igazgatótanács döntéseit.
Akkor rám nézett.
A megértés lassan jött.
„A családod.”
„Nem a családom készítette a számlákat.”
Arckifejezése zavartságból dühbe váltott.
„Te hívtad Marcust.”
“Igen.”
„Nem volt jogod.”
A mondat annyira ismerős volt, hogy egy másik pillanatban talán visszarántott volna a régi sémánkba: Adrian vádaskodik, én magyarázkodik, miközben mindketten kerüljük az igazságot a vita mögött.
Ma este nem.
„Jogom volt megkérdezni, miért mondta a férjem titkárnője a lányunknak, hogy a felesége és a fia fent várják.”
Az arca egy pillanatra eltorzult.
– Mila hallotta ezt?
“Igen.”
Biancához fordult.
– Hogy mondhattál ilyet előtte?
Bianca szeme felcsillant.
„Azt mondtad, Elena tudja. Azt mondtad, hogy nem fog eljönni. Azt mondtad, hogy Claire a családomhoz tartozik.”
„Sosem mondtam, hogy megalázd a lányomat.”
– Nem – mondta Bianca. – Csak hazudtál, és elvártad, hogy udvariasan előadjam.
Adrian elnézett.
Claire megérintette Noah vállát.
„El kellene mennünk.”
– Nem – mondtam halkan.
Megállt.
„Nem arra kérlek, hogy maradj miatta. Azért kérlek, mert meg kell értenem, hogy kicsoda Noé.”
Claire arcán valami mélyebb látszott, mint a zavarodottság.
Félelem.
Adrian közénk lépett.
– Elena, ne csináld!
Ekkor tudtam, hogy a nyilvánvaló válasz talán mégsem az igaz.
