1. RÉSZ

„Hálásnak kellene lenned, hogy még mindig elvisellek. Ki más akarna egy olyan nővel élni, aki még járni sem tud rendesen?”

Mariana még erősebben szorította a mankót, és tovább bámult kifelé a hatalmas Lomas de Chapultepeci ház ablakán. Odakint a délutáni nap már lenyugodott Mexikóváros felett. Bent minden a luxus, a drága bútorok, egy olyan élet illatát árasztotta, amelyet bárki megirigyelhetett volna.

De Mariana hónapok óta fogolynak érezte magát.

Nevelőapja, Don Ernesto Salgado, egy mondatot szokott ismételgetni neki:

– A pénz nem változtatja meg az embereket, lányom. Csak lehetőséget ad nekik, hogy megmutassák, kik voltak a kezdetektől fogva.

Mariana csecsemőként került egy árvaházba. Hatéves korában Ernesto és Elena, egy idősebb querétarói pár fogadta örökbe, akik egy virágzó orvosi kellékeket forgalmazó céget építettek fel.

Olyasmit adtak neki, ami soha nem volt: családot.

Elena meghalt, miközben Mariana főiskolára járt. Ernesto megérte a diploma megszerzését, mielőtt két évvel később elhunyt. A fiatal nő örökölte a céget, számos ingatlant és annyi pénzt, hogy a jövőben kényelmesen megélhessen.

Figyelmeztetést is örökölt.

– Légy óvatos azokkal, akik túl gyorsan beleszeretnek.

Sebastian hónapokkal a temetés után jelent meg.

Figyelmes, türelmes, elegáns és látszólag közömbös volt a pénzzel szemben. Majdnem két éven át soha semmit sem kért tőle. Amikor Mariana beleegyezett, hogy feleségül veszi, úgy hitte, megtalálta azt a férfit, akit az apja is helyeselt volna.

Az első év tökéletes volt.

A balesetig.

Egyik reggel, miközben Mariana egy lejtőn hajtott lefelé egy megbeszélésre, a teherautó fékpedálja ellenállás nélkül beesett.

A jármű végül felborult.

Túlélte, de a jobb lába súlyosan megsérült.

Sebastian az első néhány hétben éjjel-nappal vele maradt.

– Te aggódsz a felépülés miatt. Én majd gondoskodom a cégről.

A gyenge és ijedt Mariana végül ideiglenes közigazgatási meghatalmazásokat írt alá.

Aztán a férje kezdett megváltozni.

Mindig késett. Ideges lett, amikor Mariana a cégről kérdezősködött. Gúnyolódott a járásán. És valahányszor Mariana megemlítette, hogy visszamegy dolgozni, Sebastián talált valami orvosi indokot, hogy megállítsa.

Egészen addig az éjszakáig.

Egy körülbelül nyolcéves, vékony, kócos, szakadt hátizsákkal rendelkező fiú kíséretében lépett be.

– Hoztam neked egy kis szórakozást – mondta Sebastian mosolyogva –. A neve Mateo.

Mariana zavartan nézett rá.

A fiú lehajtotta a fejét.

– A férfi azt mondta, hogy ha eljövök, fizetni fog nekem…

Sebastian hangosan felnevetett.

–Mivel nem tudsz nekem gyerekeket adni, arra gondoltam, befogadhatnánk egyet az utcáról. Végül is folytatjuk a családi hagyományt. Téged is befogadtak.

Mariana érezte, hogy valami eltörik benne.

—Lárgate.

–Szívesen. Lefekszem Claudiával. Legalább nem csinál kórházat a házból.

És fütyörészve elment.

Amikor az ajtó becsukódott, Mateo Marianára nézett.

– Ez az ember mindig így beszél?

Mély lélegzetet vett.

– Hol vannak a szüleid?

–Meghalt az anyám. A mostohaapámmal élek… néha egy híd alatt éjszakákon. Elküld pénzt koldulni.

Marianát hideg futotta végig.

Még aznap este meghozott egy döntést, amit hónapok óta halogatott.

Ruhákat, gyógyszereket és néhány személyes holmit csomagolt. Felhívott egy szociális munkást, akit a cége alapítványán keresztül ismert, és elmagyarázta Mateo helyzetét. Több hívás után megegyeztek abban, hogy a fiút másnap reggel egy DIF központba szállítják.

De Mariana nem akart tovább ott várni.

Titokban vett egy kis házat Tequisquiapan közelében.

Hajnal előtt elhagyta a kastélyt.

És a mankóit otthagyta az ágy mellett.

Mert Sebastian nem volt tudatában valaminek.

Mariana már majdnem egy hónapja képes volt nélkülük járni.

Másnap reggel Sebastian visszatért Claudia kíséretében.

Az üres szobát látva elmosolyodott.

– Jobb. Most már könnyebb lesz azt mondani, hogy kiegyensúlyozatlan.

Sebastian nem válaszolt.

Klaudia odalépett, és suttogva mondta:

– A probléma az, hogy túlélte az autóbalesetet. Ezt a hibát nem követhetjük el újra.

Sebastian elsápadt.

– Halkabban beszélj.

– Két év várakozás, Sebastian. Elég volt. Ha megtaláljuk, mielőtt beadja a válókeresetet, befejezhetjük, amit elkezdtünk a fékekkel.

És egyikük sem tudta, hogy Mariana épp most kezdte meg azt az utat, amely tönkreteszi az egész tervüket.

El sem tudtam képzelni, mi fog történni…

2. RÉSZ

Mariana egy elfeledett érzéssel érkezett meg Tequisquiapan külvárosában álló kis házába: a szabadsággal.

Nem volt márvány, nem voltak alkalmazottak, és nem voltak hatalmas ablakok.

Csupán három hálószoba, egy terasz bougainvilleával és egy konyha, ahol az egyik grillsütő alig működött rendesen.

És hónapok óta először kapott levegőt.

Mateo nem maradt ott azonnal. Ahogy Mariana ígérte, egy DIF-es érte jött, és megkezdte a mostohaapja kivizsgálását. Mariana azonban ideiglenes nevelőszülőként kérte a részvételt.

Hetekkel később, interjúk és értékelések után, Mateo néhány napot eltölthetett vele.

A fiú minden étkezést úgy ünnepelt, mintha lakoma lenne.

– Tényleg kaphatnék pár másodpercnyi babot?

Ez a kérdés jobban fájt Marianának, mint Sebastian összes gúnyolódása.

Találkozott Doña Ofeliával is, a szomszédjával, egy hetvenéves nővel, aki évtizedekig szülésznőként dolgozott egy querétarói kórházban.

Ofélia megállás nélkül beszélt.

Elmondta neki, hogy fiatalon megözvegyült, hogy egyetlen fia balesetben meghalt, és hogy a menye Kanadába költözött az unokájával, Emilianoval.

– Tizenöt éve nem öleltem meg – mondta. – De most eljött meglátogatni.

Három nappal később Doña Ofelia sírva jelent meg.