– Emiliano el akarja adni a házamat. Azt mondja, hogy néhány befektetőnek szüksége van a földre, és hogy a legjobb megoldás az lenne számomra, ha egy nyugdíjasotthonba költöznék.

Mariana összevonta a szemöldökét.

– Az ingatlan a te nevén van?

-Nem.

– Akkor ne írj alá semmit.

Doña Ofelia bólintott.

Azon a délutánon Mariana sétálni ment egy fákkal körülvett kis töltés közelében. Még mindig sántított, de napról napra erősebb lett.

Aztán egy hangot hallott néhány bokor mögül.

– Az öregasszony mindent befalt – mondta egy férfi a telefonba. – Azt hiszi, az unokája vagyok.

Marianna mozdulatlan maradt.

Felismerte a feltételezett Emiliano hangját.

„A kapott fotók elegek voltak. És mivel tudta, hogy levendula parfümöt küldök neki minden karácsonykor, nem habozott… Holnap aláírja. Majd én elmondom neki, hogy ezek papírok a nyugdíjának emeléséhez.”

Mariana hátrálni kezdett.

Egy ág nyikorgott a cipője alatt.

Csend.

— Ki van ott?

Gyorsított.

A férfi hátulról jelent meg.

-Várjon!

Mariana megpróbált futni, de a lába még mindig nem reagált teljesen.

Az ál-unoka utolérte és megragadta a karját.

– Ne avatkozz bele olyan dolgokba, amiket nem akarnak.

Mariana felsikoltott.

A férfi megpróbálta elhallgattatni, de több, a közelben dolgozó szomszéd is meghallotta a lármát, és feléjük rohant. Látva, hogy körülveszik, megpróbált elmenekülni.

Nem jutott messzire.

A rendőrség hamis személyi igazolványokat, szerződéseket és Ofelia asszony fényképeit találta a hátizsákjában.

Órákkal később, immár nyugodtan, az idős asszony megvizsgált egy apró karcolást Mariana karján.

Hirtelen elhallgatott.

– Az a vakond…

Mariana a könyöke belső oldalára nézett.

—Mi baj van vele?

Doña Ofelia elsápadt.

–Harminc évvel ezelőtt voltam egy szülésen. Két lány. Nem voltak egyformák, de mindkettőjüknek ugyanaz az anyajegye volt, pontosan ugyanazon a helyen.

Mariana érezte, hogy a szíve hevesebben verni kezd a mellkasában.

– Kisbabaként elhagytak.

Doña Ofelia rámeredt.

– Akkor lehet, hogy te is egy vagy ezek közül a lányok közül.

Másnap megérkezett az igazi Emiliano Montrealból.

Egyáltalán nem hasonlított a szélhámosra.

És amikor belépett Mariana házába, hogy megköszönje neki a nagyanyja megmentését, mozdulatlanul állt, amikor meglátta.

Marianának is.

Néhány másodpercig egyikük sem szólt semmit.

De a sors még egy sokkal nagyobb csapást tartogatott.

Ugyanazon a héten, miközben ügyvédet keresett Sebastiánnal szemben, Mariana bement egy querétarói ügyvédi irodába.

A pult mögött ülő nő felnézett.

És mindketten lefagytak.

Az ügyvédnőnek pontosan ugyanolyan anyajegye volt a karján.

– Az nem lehet… – suttogta a nő. – Te a húgom vagy.

Marianának úgy tűnt, mintha a világ eltűnne a lába alól.

De amit később felfedeznek a múltjukról… és Sebastianról… az örökre megváltoztatja az életüket.

3. RÉSZ

Az ügyvéd neve Daniela Hernández volt.

Néhány másodpercig egyikük sem tudta, mitévő legyen.

Mariana Daniela anyajegyére nézett, majd a sajátjára, mintha újra és újra ellenőriznie kellene, hogy nem képzelődik-e.

Daniela reagált először.

– Anyámnak két lánya volt – mondta lassan. – Mindig azt mondta, hogy a nővérem meghalt születésekor.

Mariana nyelt egyet.

– Abban a hitben nőttem fel, hogy anyám elhagyott.

A csend elviselhetetlenné vált.

Daniela bezárta az irodát.

Azon a délutánon nem válásokról vagy vállalkozásokról beszéltek.

Randevúkról beszélgettek.

Kórházak.

Dokumentumok.

És egy Alicia Hernández nevű nőtől.

Daniela felhívta az anyját.

– Szükségem van rád, hogy gyere.

– Történt valami?

– Anya… Azt hiszem, megtaláltam Marianát.

A vonal másik végén semmi sem hallatszott.

Aztán egy zokogás.

Alicia San Juan del Ríóban élt.

Amikor Mariana és Daniela megérkeztek, egy teljesen ősz hajú nő nyitott ajtót.

Ránézett az egyikre.

Aztán a másikhoz.

És mindkét kezét az arcához emelte.

-Bocsáss meg.

Mariana gyerekkora óta százszor elképzelte ezt a pillanatot.

Néha arra gondolt, hogy ha megtalálja az anyját, megöleli.

Máskor azt hittem, hogy az összes elmulasztott születésnapot követelni fogja tőle.

De amikor maga előtt látta őt, csak annyit tudott kérdezni:

-Mert?

Alicia leült.

–Tizenkilenc éves voltam. Apám elhagyott, amikor megtudta, hogy terhes vagyok. Takarítóként dolgoztam, és egy albérletben laktam. Amikor közölték velem, hogy ikrek lesznek, pánikba estem.

Daniela halkan sírni kezdett.

„Az anyám beteg volt” – folytatta Alicia. „Nem volt partnerem, pénzem és családom, aki segített volna. Egy szociális munkás azt mondta, hogy örökbe adhatom az egyiketeket.”

Mariana összeszorította az állkapcsát.

– És melyiket tartod meg?

Alicia lesütötte a tekintetét.

„Nem volt más választásom, amit el tudtam volna viselni. Lehunytam a szemem, amikor elvitték az egyik kiságyat.”

Marianát düh töltötte el.

De egy idős asszonyt is látott maga előtt, akit egy majdnem harminc évvel ezelőtt hozott döntés tett tönkre.

– Miért mondtad Danielának, hogy meghaltam?

– Mert könnyebb volt megmagyarázni egy halálesetet, mint beismerni, hogy én adtam oda a saját lányomat.

Daniela felkelt.

– Nem, anya. Könnyebb volt neked.

Ez a mondat szóhoz sem juttatta Alice-t.

Mariana kiment a teraszra.

Levegőre volt szükségem.

Percekkel később Daniela megjelent mögötte.

– Ma nem kell megbocsátanod neki.

– Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e rá.

– Akkor ne kötelességből tedd.

Marianna ránézett.

Miután egy életen át magányosnak érezte magát, most fedezte fel, hogy van egy nővére.

Daniela megfogta a kezét.