A gyomra görcsbe rándult. Richard tehát itt volt. Ő, vagy az egyik embere végezte el a piszkos munkát, és utána szándékosan úgy intézték, hogy az interneten keresgélő, kétségbeesett, menekülő feleség pont ezt a hirdetést találja meg. Talán végig követték a telefonját? Talán tudták, melyik kávézóban ül? Minden világossá vált. Ez nem csak egy véletlen egybeesés volt. Ez a végső büntetés, amiért el merte hagyni őt.
Anna felkapta az öngyújtót egy zsebkendővel, és a kabátja zsebébe süllyesztette. Ez volt az egyetlen bizonyítéka, ami Richardot a helyszínhez köthette.
A szirénák hangja most már fülsiketítő volt, a kikötő bejáratánál kék és piros fények pásztázták a sötét vizet. Kocsiajtók csapódtak. Férfihangok kiabáltak a mólón.
„Itt van! A hármas móló végén!”
Anna hátrafordult. A hajó hátsó részén volt egy kis, kerek ablak, amely a nyílt vízre nézett, távol a mólótól. Nem volt más választása. Kinyitotta a reteszt, a rozsdás zsanérok halkan megnyikordultak. Kifúrta magát a szűk nyíláson, és a másodperc töredéke alatt, mielőtt a rendőrök betörték volna a hajó ajtaját, belecsúszott a jéghideg, fekete vízbe.
A hideg sokkja majdnem kiszorította a levegőt a tüdejéből. A víz fojtogató volt, iszap és gázolaj szagát árasztotta, de Anna nem engedte meg magának, hogy a felszínre bukkanjon és levegőt vegyen, amíg nem úszott elég messze. A hajó tatja alá húzódott, az árnyékba, a vastag cölöpök közé.
Fent a hajón dörömbölés, majd ajtótörés hangja hallatszott. Zseblámpák fénye hasított át a kabin ablakain, megvilágítva a vizet Anna körül. „Úristen… nézd ezt a vért!” – hallotta egy rendőr megdöbbent hangját. „Üres a hajó! Keressétek a környéken, nem lehet messze!”
Anna vett egy mély, remegő lélegzetet, majd hangtalanul elindult a vízben a szomszédos, elhagyatott dokkok felé. Az izmai tiltakoztak a fagyos hőmérséklet ellen, a vizes ruhái ólomként húzták a mélybe. Minden egyes karcsapás küzdelem volt az életéért. Csak a benne lángoló düh – egy új, ismeretlen, de mindennél erősebb érzés – tartotta benne a lelket. Évekig félt Richardtól. Évekig tűrte a fizikai és lelki terrort. De az, hogy gyilkosságot akarjon rákenni, mindent megváltoztatott. Most már nem áldozat volt. Túlélő volt, akinek küldetése lett.
Közel egy kilométert úszott a sötétben, mire végre talált egy elhagyatott, félig beomlott rakodórámpát, ahol kimászhatott a vízből. Reszketve, a kimerültségtől zihálva rogyott a betonra. A ruhájából csavarni lehetett a vizet, a hideg szél a csontjáig hatolt. Tudta, hogy a hipotermia perceken belül végezhet vele, ha nem talál menedéket és száraz ruhát.
Egy közeli, használaton kívüli raktárépület felé vonszolta magát. Az ajtó lakatja le volt törve, így be tudott osonni. Bent koromsötét volt, de védve volt a széltől. Egy sarokban talált néhány régi, poros ponyvát. Levette a vizes kabátját és pulóverét, és a ponyvákba burkolózott. Vacogva kuporgott a sötétben, miközben az elméje gépként dolgozott.
Mije maradt? Pénze alig. Az iratai most már bizonyítékként szolgálnak ellene – a hajó vásárlása miatt biztosan körözést adnak ki ellene. De ott volt az öngyújtó. És ami még fontosabb: tudta az igazságot. Tudta, hogy Richard megölt, vagy megöletett valakit. A kérdés már csak az volt: kit? És miért azon a hajón?
Ahogy a hideg éjszaka lassan átadta a helyét a szürke hajnalnak, Anna összerakta a mozaikdarabokat. Richard hatalmas vagyonnal rendelkezett, egy logisztikai cég tulajdonosa volt, amely a pletykák szerint csak fedőszerve volt a fegyver- és kábítószer-kereskedelemnek. Ha Richard meg akart szabadulni valakitől, sosem tette volna meg személyesen, hacsak nem volt valami rendkívül személyes indítéka. Vagy hacsak nem egy árulóról volt szó.
Anna eszébe jutott valami. Két nappal ezelőtt, mielőtt elmenekült volna, kihallgatott egy telefonbeszélgetést. Richard őrjöngött. Egy pendrive-ot keresett. „Ha az a féreg a rendőrséghez megy azokkal a számlákkal, mindannyian lebukunk!” – üvöltötte a telefonba.
Az áldozat a hajón valószínűleg az a “féreg” volt. Valaki, aki bizonyítékot gyűjtött Richard ellen. Richard kicsalta, megölte, majd megvette a hajót egy strómanon keresztül, és eladta Annának, hogy a feleségén csattanjon az ostor. Egy zseniális, de beteges terv.
Amikor kivilágosodott, Anna kimerészkedett a raktárból. Lopott egy túlméretezett, régi munkáskabátot egy száradó kötélről a közeli munkásszállás mögött, a haját sapka alá rejtette. Egy újságosstandhoz sétált. A címlapokon már ott virított a hír: „Vérfürdő a kikötőben: Egy elhagyatott lakóhajón brutális gyilkosság nyomaira bukkantak a hatóságok. A rendőrség egy fiatal nőt, Anna V.-t, a hajó újdonsült tulajdonosát keresi nagy erőkkel.”
Anna vett egy mély levegőt. Szökevény lett. Tudta, hogy egyedül nem győzheti le Richardot. Egy olyan emberhez kellett fordulnia, aki független a korrupt rendőrségtől, és akinek megvan a hatalma ahhoz, hogy a nyilvánosság elé tárja az igazságot. Egyetlen ilyen embert ismert.
Még a házassága elején, amikor még volt egy kis szabadsága, találkozott egy oknyomozó újságíróval egy jótékonysági gálán. A férfi, Thomas, egy független hírportálnál dolgozott, és nyíltan kritizálta Richard üzleti módszereit, amiért Richard perrel is fenyegette. Thomas akkor egy névjegykártyát csúsztatott Anna kezébe, és halkan csak ennyit mondott: „Ha valaha szüksége lenne segítségre, vagy ha beszélni akar arról, mi folyik valójában a férje cégénél… keressen meg.”
