Anna éveken át rejtegette azt a kártyát egy régi könyv gerincében. A telefonszámot kívülről fújta.
Egy nyilvános fülkéből hívta fel. – Tessék, Thomas beszél. – Én vagyok az a nő, akit most a címlapokon keresnek – suttogta Anna a kagylóba. – De nem én tettem. A férjem volt. És van bizonyítékom.
A vonal túlsó végén rövid csend támadt. – Hol vagy? – kérdezte Thomas hangja teljesen higgadtan, mindenféle meglepettség nélkül. Anna megadott egy találkozási pontot, egy forgalmas metróállomást a város másik végén.
Két órával később egy félreeső külvárosi motel szobájában ültek. Thomas hozott neki tiszta, meleg ruhát, forró kávét és ételt. Anna mindent elmondott neki. A bántalmazást, a szökést, a húszdolláros hirdetést, a vért, a menekülést a vízben, és végül az asztalra tette a bizonyítékot: az aranyozott öngyújtót, rajta az R. V. monogrammal.
Thomas óvatosan, tollal emelte fel a tárgyat, és megvizsgálta. – Ez még önmagában nem elég, hogy rács mögé dugjuk – mondta komoran. – Azt fogja mondani, hogy elloptad tőle, hogy rákend a gyilkosságot. De az, amit a pendrive-ról mondtál… az már más kérdés. Az áldozatot még nem azonosították, mert a testet… nos, a testet nem találták meg a hajón. Csak a vért. De a forrásaim a rendőrségen azt suttogják, hogy a vérmennyiség alapján az illető biztosan halott. Ha kiderítjük, ki hiányzik Richard környezetéből, megtalálhatjuk a kapcsolatot.
– A könyvelője – mondta hirtelen Anna, ahogy egy emlék a felszínre tört. – Marcus. Az elmúlt hetekben nagyon feszült volt. Richard állandóan vele ordított a zárt ajtók mögött. És a hírben azt írták, hogy a rendőrség még nem azonosította a DNS-t…
Thomas azonnal felnyitotta a laptopját. Kezei sebesen jártak a billentyűzeten. – Marcus Fletcher. Két napja nem ment be dolgozni. A felesége tegnap este jelentette be az eltűnését. Ha Marcus volt a hajón, és nála volt a pendrive a terhelő adatokkal… akkor Richardnak nem csak a gyilkosságot kellett eltussolnia, de meg kellett szereznie a meghajtót is. – Ha megvan neki a pendrive, nyert – suttogta Anna elkeseredve. – Nem biztos – nézett fel Thomas, a szemeiben furcsa fény csillant. – Mi van, ha a pendrive nincs nála? Mi van, ha Marcus valahol elrejtette, mielőtt odament volna a hajóra?
Annának eszébe jutott valami. A felborult bútorok, a kaparásnyomok a falon… Mi van, ha Marcus nem csak menekülni próbált? Mi van, ha valamit el akart rejteni az utolsó pillanatban? Amikor a hajón volt, és érezte, hogy csapdába csalták. – Vissza kell mennem a hajóra – mondta Anna, és a saját szavai is megrémítették. – Megőrültél? – horkant fel Thomas. – A rendőrség kordonnal vette körül, éjjel-nappal őrzik! Ha meglátnak, azonnal letartóztatnak, és Richard elintézi, hogy a börtönben öngyilkosnak tűnj.
– Nem nappal. Éjszaka. A víz felől – Anna hangja határozottabb volt, mint valaha életében. – Én voltam ott. Láttam a nyomokat a falon. A vérnyomok nem csak lefelé vezettek, hanem egy régi szellőzőnyílás felé a padló közelében. Ha Marcus elrejtette a bizonyítékot, az ott lesz. De egyedül sosem tudom bemutatni a rendőrségnek, mert letartóztatnak, mielőtt megszólalhatnék. Viszont, ha mi találjuk meg… azzal sakk-mattot adhatunk Richardnak.
Thomas hosszan nézte a nőt. Látott már kétségbeesett embereket, de Anna szemében valami egészen más égett. A tiszta, hideg elszántság. – Segítek – mondta végül. – Beszerzek búvárfelszerelést és egy csónakot. De ha elkapnak minket, mindketten megyünk a süllyesztőbe.
Az éjszaka sötét, felhős volt, a holdat teljesen eltakarták a viharfelhők, amikor a kis motorcsónak csendben, leállított motorral siklott a kikötő távolabbi része felé. Thomas evezett, Anna pedig sötét búvárruhában ült a hajó orrában. Amikor elég közel értek, Anna némán becsúszott a vízbe.
A víz most nem tűnt olyan fojtogatónak. Védte a neoprén ruha. A víz alól közelítette meg a rendőrségi szalaggal körbekerített lakóhajót. A mólón két járőr beszélgetett, cigarettáztak, figyelmük elkalandozott. Anna a hajó faránál bukkant fel, pont ott, ahol előző éjjel elmenekült. Az ablakot betörték a helyszínelők, csak egy műanyag fólia takarta.
Csendben felhúzta magát, a fóliát óvatosan félrehúzta, és bemászott. A kabin bűzlött a vegyszerektől; a rendőrség mindent behintett luminollal és ujjlenyomat-porral. Anna a sötétben, emlékezetből tapogatózott. Odakúszott ahhoz a falrészhez, ahol a véres kaparásnyomokat látta.
Az ujjai végigsimítottak a hajó rothadó faburkolatán. Megtalálta a kis fém szellőzőrácsot. Feszegetni kezdte. A körmei beszakadtak, a fém megvágta az ujját, de nem adta fel. Végül egy halk pattanással a rács engedett. Benyúlt a hideg, poros lyukba. A keze egy apró, sima, téglalap alakú tárgyat érintett. A szíve hatalmasat dobbant. Egy pendrive. Vízhatlan tokban. Marcusnak sikerült elrejtenie az utolsó pillanatban.
Anna visszacsúszott a rácsot, és azonnal a víz felé indult. De ekkor valami váratlan történt. A hajó hirtelen megbillent. Valaki más is a fedélzetre lépett. Léptek zajlottak a fedélzeten. Nem rendőri csizmák szabályos dobogása, hanem óvatos, nehéz léptek. Valaki feltépte az ajtót. Egy zseblámpa fénye pásztázta végig a szobát, majd megállt Annán, aki épp a hátsó ablak felé araszolt.
