„NATALIE! A BENZINKÚTON VAGYOK! ÜRES A TARTÁLY, ÉS A KÁRTYÁT FOLYAMATOSAN ELUTASÍTJÁK! MIT CSINÁLTÁL?!”
Evanre néztem. Fagylaltot evett, miközben gyerekeket nézett le egy másik csúszdán.
Öt szót gépeltem be.
„Kérdezd meg a három üres székedet.”
Aztán eltettem a telefonomat.
Azt vártam, hogy Lauren dühös lesz.
Azt vártam, hogy anya azzal fog vádolni, hogy önző vagyok.
A szokásos beszédre számítottam a családról, aki segíti a családot.
Amire nem számítottam, az anya következő hangüzenete volt.
A hangja nem volt dühös.
Rémültnek tűnt.
„Natalie, azonnal hívj fel! Nem érted, mit tettél.”
Elléptem a kunyhótól és felhívtam.
Azonnal válaszolt.
„Kapcsold vissza a kártyát.”
“Nem.”
– Natália, figyelj rám!
„Évek óta hallgatlak, Anya.”
„Laurennek nincs elég pénze, hogy teletankolja a tankot.”
„Akkor talán arra kellene fordítania a pénzt, amit azzal spórolt meg, hogy nem volt hajlandó jegyet venni Evannek.”
„Ez nem vicces!”
„Én nem nevetek.”
Hosszú csend következett.
Aztán anya mondott valamit, amitől összeszorult a gyomrom.
„Ha Lauren hívja a rendőrséget, ne mondj nekik semmit arról a furgonról.”
Megálltam.
“Mi?”
„Csak aktiváld újra a kártyát. Kérlek.”
„Miért hívná Lauren a rendőrséget?”
„Ideges.”
„Benzin felett?”
„Natália…”
„Mit nem mondasz el nekem?”
Hallottam Lauren kiabálását a háttérben.
Anya lehalkította a hangját.
„Apád azt akarta, hogy ez a család egyben maradjon.”
Apa nevének hallatán hirtelen összeszorult a mellkasom.
„Mi köze apának a benzinkártyához?”
„Semmi. Felejtsd el, hogy bármit is mondtam.”
Letette a telefont.
Egy sor árusító automata mellett álltam, miközben a csúszdák távoli robajlása betöltötte a levegőt.
Valami baj volt.
Anya egész gyerekkoromat azzal töltötte, hogy Lauren mindig átrendezte az életét, valahányszor dühös lett. Soha nem tűnt úgy, mintha félne tőle.
Akkor most miért rémült meg?
És miért hozta szóba apát?
Amikor visszatértem a kunyhóba, Evan Chloe, Lauren tizenöt éves lánya mellett ült.
„Natália néni!”
Körülnéztem. „Hol van anyád?”
– Azt hiszem, a benzinkútnál.
„Hogy kerültél ide?”
„Már a parkban voltunk. Anya és nagymama elmentek ennivalót és benzint venni. Azt mondták, maradjunk a hullámmedence közelében.”
Felgyorsult a pulzusom. „Mindhármatokat itt hagytak?”
„Ben tizenkét éves. Jól voltunk.”
Ez egy másik beszélgetés volt, későbbre.
Chloe lenézett Evanre, majd rám.
„Beszélhetnék veled?”
Pár lépéssel arrébb léptünk.
– Azt akartam, hogy Evan ma reggel eljöjjön – mondta.
„Tudom.”
„Nem, tényleg. Mondtam anyának, hogy van még hely bőven.”
„Hallottam.”
Chloé nyelt egyet.
„Azt mondta, valószínűleg magad hozod el, mert mindig van pénzed.”
Keserű nevetés szökött ki a számon. „Tényleg?”
Chloe bólintott. „A nagymama azt mondta, hogy valószínűleg azért nem költenéd el a pénzt, mert túl óvatos vagy.”
Tehát anyám pontosan tudta, mennyire fog fájni Evannek.
És még mindig nézte, ahogy a furgon elmegy.
„Anyád mondta valaha, hogy miért nem akarja, hogy Evan ott legyen?”
Chloé habozott.
„Mondott valamit nagyapáról.”
Hideg érzés terjedt szét a mellkasomban.
„Mi van a nagypapával?”
„Nem tudok mindent. Anya és nagymama tegnap este veszekedtek.”
„Mit hallottál?”
Chloé a földre nézett.
„Anya azt mondta, elege van abból, hogy úgy tesz, mintha minden Evané lenne.”
Teljesen mozdulatlanná dermedtem.
“Minden?”
„Ezt mondta.”
Mielőtt többet kérdezhettem volna, Chloe kapott egy üzenetet a nagymamától, amiben az állt, hogy találkozzanak a bejárati kapunál. De mielőtt elment volna, visszafordult.
– Natália néni?
“Igen?”
„Nem hiszem, hogy nagyapa elfelejtette volna Evant.”
Aztán sietve elment.
Apa imádta a fiamat. Minden vasárnap elvitte Evant egy kis játszótérre. Megtanította kavicsokat ugrálni, ujjai között fütyülni és madarakat felismerni. Amikor Evan hatéves volt, apa épített neki egy kis fából készült szerszámosládát. Belül egy kézzel írott üzenet volt:
A kedvenc tanítványomnak. Építs valami csodálatosat.
Evan az ágya alatt tartotta.
De apa halála óta nem gondoltam a pénzügyeire, mert anya újra és újra azt mondta, hogy az orvosi számlák után szinte semmi sem maradt.
Akkor miért gondolná Chloe, hogy apa valamit kifejezetten Evannek hagyott?
Felhívtam anyát.
Nincs válasz.
Aztán felhívtam Laurent.
Azonnal válaszolt.
“Végül!”
„Hol van anya?”
„Itt van.”
„Vedd fel.”
„Nem. Először kapcsold vissza a kártyámat.”
Vettem egy mély lélegzetet.
„Lauren, mit hagyott apa Evannek?”
Csend.
Aztán: „Miről beszélsz?”
„Chloe hallotta, hogy veszekedtél anyával.”
„Annak a lánynak ki kellene maradnia a felnőttekkel folytatott beszélgetésekből.”
„Mi tartozik Evanhez?”
“Semmi!”
A válasz túl gyorsan jött.
„Lauren.”
„A fiadnak nem jár minden, csak azért, mert ő az egyetlen gyermeked.”
Egyre hangosabb lett a szívverésem a fülemben.
„Miről beszélsz?”
Lauren hangja élesebbé vált.
„Mindig úgy teszel, mintha jobb lennél nálam. Fogalmad sincs, milyen három gyereket felnevelni.”
„Egyedül nevelem Evant.”
„És valahogy mindig van pénzed!”
„Mert dolgozom!”
„Ó, akkor kezdjük.”
„Nem. Te válaszolsz nekem.”
Letette a telefont.
Másodpercekkel később anya üzenetet küldött:
„Gyere el hozzám ma este. Egyedül. Beszélnünk kell.”
Azt válaszoltam:
„Ha ez a fiamat érinti, akkor nem fogom a háta mögött megbeszélni.”
A válasza szinte azonnal jött.
„Kérlek, ne tedd ezt nehezebbé.”
Lauren végül talált egy másik módot a benzin kifizetésére, és zárás előtt visszaért a víziparkba. Éppen Evan haját szárítottam, amikor meghallottam, hogy a nevemet kiabálja.
Felénk indult, anya néhány lépéssel mögötte.
„Megaláztál engem!”
Folytattam Evan törölközőjének hajtogatását.
„Tényleg?”
„Tudod, milyen kínos, amikor elutasítják a kártyádat, miközben mások állnak mögötted?”
