1. RÉSZ

Álvaro megtiltotta anyjának, hogy részt vegyen az esküvőjén, és négy nappal később küldött neki egy 150 000 eurós számlát a szertartás költségeire. Még annyi tisztesség sem volt benne, hogy felhívja. Az e-mailben ezt a mondatot írta: „Hálásnak kellene lenned, hogy még mindig számítunk rád valamiben.”

A 64 éves Teresa Roldán a madridi Usera-ban lévő otthonának konyhájában olvasta fel az üzenetet. Két csésze kávé volt az asztalon. A második Álvarónak szólt, arra az esetre, ha bejelentés nélkül felbukkanna, ahogy kiskorában szokott, és valamilyen problémával térne haza az iskolából. Teresa évekig megtartotta ezt a szokást, annak ellenére, hogy a fia már alig látogatta meg őket.

Egyedül nevelte Álvarót, mióta férje, Julián, munkahelyi balesetben meghalt. Eleinte a kora reggeli órákban irodákat takarított, délután pedig a többi szomszéd számláit intézte. Eladta a Juliántól kapott karkötőket, hogy kifizesse fia egyetemi tandíját. Később egy kis karbantartó vállalkozást indított, de Álvaro továbbra is úgy mutatta be a barátainak, mint „az anyámat, aki takarítónőként dolgozott”.

Minden csak rosszabbra fordult, amikor találkozott Jimena Valcárcellel, egy rendezvényszervezővel, aki magániskolák, sportklubok és olyan összejövetelek között nőtt fel, ahol az emberektől először a vezetéknevüket kérdezték meg, majd a keresztnevüket. Jimena soha nem sértette meg közvetlenül Teresát. Elég volt, ha ránézett a cipőjére, kijavította az evőeszközök elhelyezését, és olyan kedvesen elmosolyodott, ami hidegebb utóízt hagyott maga után, mint egy szemrehányás.

Három hónappal az esküvő előtt a pár bejelentette, hogy a fogadást Madrid egyik legelőkelőbb szállodájában, a Hotel Palacio del Pradóban tartják. 200 vendégre, egy neves séf által összeállított menüre és egy kéthetes nászútra a Maldív-szigeteken kerül sor.

Teresa felajánlotta, hogy 20 000 eurót ad hozzá a személyes megtakarításaiból. Jimena hangosan felnevetett.

– Ebből még a virágokra sem lesz pénz, Teresa.

Álvaro a védelem ellen.

– Jimena családjának van egy imázsa, amit ápolnia kell, anya. Ne bánts minket.

Teresa a Julián által épített tálalószekrényre nézett, amelyen még mindig ott lógott Álvaro pásztorruhás fotója egy iskolai színdarabban. Emlékezett azokra az estékre, amikor a fiú könyörgött neki, hogy ne hagyjon ki egyetlen előadást sem.

Hat héttel az esküvő előtt Jimena felhívta, hogy nincs számára hely.

—Diszkrét szertartást szeretnénk, olyan emberekkel, akik beilleszkednek. Néhány vendég kényelmetlenül érezheti magát.

A háttérben Álvaro hangja hallatszott:

–Mondd meg neki már, mindig jelenetet csinál.

Teresa vitatkozás nélkül letette a telefont. Aztán megérkezett a számla: 112 000 euró a bankettért és 38 000 euró az utazásért. Nem volt vendégként feltüntetve, de mindent neki kellett fizetnie.

Azon az estén felhívta Beatriz Salast, az ügyvédjét. Továbbította neki az e-mailt, és megkérte, hogy tekintse át a szerződéseket. Beatriz hallgatott, miután felismerte a szálloda nevét.

– Teresa, tudja Álvaro, hogy kié a Prado-palota?

– Nem – felelte, Julian fényképére nézve. – És van még valami, amit ellenőrizni szeretnék, mielőtt megtudom.

2. RÉSZ
A szálloda nem Teresa Roldán nevére volt bejegyezve, hanem az Atlántida Hoteles csoporton belüli egyik vállalat nevére. Teresa évekig irányította ezt a csoportot, miután takarítócégét szolgáltató céggé alakította, és a nyereségét először egy panzióba, majd számos más intézménybe fektette be. A Palacio del Pradót 11 évvel korábban szerezte meg banki finanszírozással és olyan partnerekkel, akiket később felvásárolt. Most hét szállodát vezetett, bár továbbra is ugyanabban a házban lakott.

Álvaro tudott „bizonyos befektetésekről”. Soha nem kérdezte meg, hogy melyekről. Az anyja jobban szerette, ha a vonzalmak nem bankszámlától függenek.

Beatriz másnap egy mappával érkezett Userába. A bankett szerződését Álvaro írta alá. Jimena külön engedélyezte a dekorációt és az italfelszolgálást. Semmilyen dokumentum nem tette Teresát felelőssé ezekért a kifizetésekért.

A szállodának küldött fájlok között azonban volt egy szponzori levél, Atlántida Hoteles levélpapírral. Ez ígéretet tett az esküvői költségek fedezésére. Alatta egy Teresáéhoz hasonló aláírás állt.

„Ez hamis” – mondta.

– Tudom. Megtaláltuk az e-mail címet, ahonnan jött. Meg kell őriznünk az eredetieket, és ellenőriznünk kell, hogy ki küldte.

Teresa másfajta fájdalmat érzett, mint a kirekesztés fájdalmát. Álvaro támogatása érdekében a betegség határáig küzdötte magát, és most valaki úgy használja a nevét, mintha az is az övé lenne.

Délután Álvaro felhívott, hogy bebocsátást követeljen.

– Ha nem fizetsz, mindenki tudni fogja, milyen anya vagy.

– Azt is tudasd velük, hogy nem hívtál meg.

–Jimenának igaza volt. Jobban érdekel téged a pénz, mint az én boldogságom.

Teresa nem válaszolt. Most először hagyta, hogy a férfi befejezze a hívást anélkül, hogy bocsánatkéréssel üldözte volna.

A következő napokban további igények érkeztek: importált orchideák, zenei előadás, pezsgőbár és luxusjárművekben történő transzferek. Jimena három beszállítónak azt mondta, hogy az Atlántida további 47 000 eurót garantál. A Palacio del Prado igazgatója egy telefonhívást is rögzített, amelyben azzal fenyegetőzött, hogy tönkreteszi a szálloda hírnevét, ha nem fogadnak el további szolgáltatásokat előleg nélkül.

Beatriz írásban értesítette őket, hogy ezek a garanciák jogosulatlanok, és kérte, hogy minden üzenetet őrizzenek meg. Teresa kifejezetten megtiltott minden előnyben részesítést: a pár pontosan ugyanolyan feltételekben részesülne, mint bármely más ügyfél.

Két nappal a szertartás előtt Álvaro elküldte végső ultimátumát: „Fizess még ma, és talán utána eljöhetsz egy italra.”