Teresa az asztalon hagyta a telefonját. Néhány perccel később Beatriz felhívta.

—A szerződéses időszak lejárt. Kétszer értesítették őket, és még nem fizették ki a fennmaradó összeget. A vezetőség kiüríti a helyiséget.

– Alkalmazd a szerződést – mondta Teresa.

De Beatriz még nem fejezte be.

–Megtaláltuk, honnan származik az aláírásod. Álvaro átadta Jimenának a személyes dokumentumaid másolatát. És van egy üzenet tőle, ami bizonyítja, hogy tudta, mire kell nekik.

3. RÉSZ
Az esküvő napján reggel 8 órakor Teresa éppen a virágcserepeket öntözte a teraszon, amikor megszólalt a mobiltelefonja. Álvaro neve jelent meg a képernyőn. Már hónapok óta nem hívta ilyen korán.

– Anya! Elvették a termünket! 200 ember vár ott enni!

– Jó reggelt, fiam. Kifizetted már, amivel tartoztál?

– Tudod, hogy számítottunk rád!

– Valakire támaszkodni nem ugyanaz, mint a beleegyezését kérni.

Jimena kikapta a kezéből a telefont.

– Bosszúból lemondattátok velük az esküvőnket!

—A templom továbbra is foglalt. A bankettet a szerződésben foglalt értesítések be nem tartása miatt lemondták.

– Beszélek a szálloda tulajdonosával!

– Ez jól hangzik – felelte.

Jimena letette a telefont.

A szállodaigazgató röviddel ezután megerősítette, hogy a báltermet a szerződésnek megfelelően felszabadították. Teresától egyetlen alkalmazott sem kapott külön utasítást. A külső beszállítók követelhetnek visszatérítést azoktól, akik szerződést kötöttek a szolgáltatásaikkal; a szálloda nem vállal felelősséget a nem általa engedélyezett vásárlásokért. Az utazási iroda a Maldív-szigeteki foglalásokat is felfüggesztette, mivel a fennmaradó összeg kiegyenlítetlen volt.

Tizenegykor kopogtak az ajtajukon. Álvaro sötét öltönyben, ferdén kötött nyakkendővel jelent meg. Jimena az esküvői ruháját viselte, melynek alján még mindig egy átlátszó sál takarta, hogy ne érjen a járdához. Szeme vörös volt, de egyikük sem jött bocsánatot kérni.

– Sikerült megaláznod minket – mondta Álvaro, amint belépett. – Remélem, elégedett vagy.

Teresa betessékelte őket az ebédlőbe, ahol Beatriz, az ügyvédje várta őket egy mappával.

– Mielőtt pénzről beszélnénk – kezdte az ügyvéd –, el kell magyaráznia ezt a levelet.

Az Atlántida Hoteles állítólagos szponzorációját és a mellékelt e-mail kinyomtatott példányát az asztalra helyezte. Jimena mozdulatlan maradt. Álvaro megpróbált a válla fölött olvasni.

– A cég megígérte, hogy segít nekünk – mormolta.

– A cégtől senki sem csinálta – felelte Beatriz. – Teresa aláírását egy régi engedélyről másoltuk. Megtartottuk az eredeti aktát és a szállításról szóló feljegyzéseket.

– Azt mondtad, hogy anyád végül elfogadja – tiltakozott Jimena.

– Mert ő mindig végül elfogadja – válaszolta.

Beatriz ezután előhúzott egy másik papírlapot. Egy beszélgetés volt rajta, amelyben Álvaro elküldte a menyasszonyának Teresától származó dokumentumot. Alatta ezt írta: „Innen vegye át az aláírást. Amikor megérkezik a számla, anya nem fog minket magukra hagyni.”

– Tudtál az aláírásról? – kérdezte Teresa.

„Nem gondoltam, hogy ennyire komoly. Ez csak egy módja volt a foglalás biztosításának, amíg nem beszéltél velünk.”

– Nem beszéltél velem. Levettel a vendéglistáról.

– Jimena döntött így.

– Azt mondtad, nem akartad, hogy anyád a régi cégéről beszéljen a nagybátyáim előtt – válaszolta Jimena.

„Tényleg zavarban voltál, hogy ott voltam?” – kérdezte Teresa.

– Nem akartam, hogy elkezdődjenek az összehasonlítások. Jimena családja más.

– Én is más vagyok – mondta Teresa –, de én akkor is az anyád vagyok.

Jimena a tenyerével az asztalra csapott.

–Ez az egész képtelenség. Ha annyira szeretnél megbüntetni minket, legalább ismerd el, hogy tudnál segíteni.

– Van még valami, amiről tudnod kell – tette hozzá Beatriz.

Kinyitott egy vállalati dokumentumokkal teli mappát, és az Atlántida Hoteles szervezeti ábrájára mutatott. Felül Teresa teljes neve és többségi részesedése szerepelt. Alatta a csoport intézményei szerepeltek. Köztük volt a Palacio del Prado is.

Álvaro zavartan lapozgatta a lapokat.

– Atlantisz a tiéd?

– Én irányítom, és én vagyok a fő tulajdonosa.

– És a szálloda?

– Tizenegy éve tagja a cégnek.

Jimena egy szék támlájába kapaszkodott.

– Úgy érted, hogy annak a helynek a tulajdonosa, ahol az esküvőnket tartottuk, egész idő alatt itt volt, ebben a házban?

Terézia bólintott.

– Akkor mindent elintézhettél volna egy telefonhívással – mondta Álvaro.

– Igen, kifizethetném a lakomát. Meg az utat is, és az összes virágot, amit nélkülözhetetlennek ítéltél. De nem tudom megvenni a tiszteletet, amit megtagadtál tőlem.

– Ti vagytok a családunk – erősködött Jimena.

– Négy nappal ezelőtt nem illettem be a vendégeid közé.

Beatriz elmagyarázta, hogy a beszállítóknak nyújtott garanciákat hivatalosan megtámadták. A cég fenntartja a jogot, hogy megfelelő jogi lépéseket tegyen, ha kárt találnak, és minden egyezségnek el kell ismernie a valódi felelősséget. Nem lesznek megrendezett botrányok vagy megalázó fényképek: a jogi eljárás folytatódik.

„Be akarsz perelni minket az esküvőnk napján?” – suttogta Álvaro.

– Nem akarom, hogy valaha is bárki újra felhasználja az aláírásomat – felelte Teresa. – És azt akarom, hogy hagyd abba a pénzzel való fenyegetőzést.

Aztán elővett egy borítékot a fiókból. Benne egy levél volt Álvarónak, meg az utasítások tervezete, amit az ügyvédjével közösen átnézett.

– Édesapáddal létrehoztunk egy kis ösztöndíjalapot, amikor a cég nyereségessé vált. Segíteni akartunk azoknak a fiataloknak, akik ugyanazon a helyzeten mentek keresztül, mint te: egy ház, ahol csak egy jövedelemforrás volt, lejárt számlák, és valaki éjszaka dolgozott, hogy tanulhassanak.