Egy órával később Vanessa felhívta egy exkluzív andaresi gyógyfürdőből. Az ő kártyája sem működött, és a vezetőséggel vitatkozott.
– Raúl, azonnal javítsd ki ezt!
– Nem fogom többé fizetni a személyes költségeidet.
– A fiad felesége vagyok!
– És te egy felnőtt vagy, aki tud dolgozni.
Délután a két férfi visszatért a házba, és egy kézbesítőt találtak a bejáratnál várakozva.
Diego kinyitotta a borítékot és elsápadt.
Ez egy hivatalos kommunikáció volt a használatbavételi szerződés megszüntetésével és a ház jövőbeni eladásával kapcsolatban.
“Ez lehetetlen!” – kiáltotta. “Enyém a ház!”
Arturo, aki a kézbesítőt kísérte, így válaszolt:
„Sosem volt a tulajdonos, Mr. Mendoza. Az apja megengedte, hogy bérleti díj nélkül lakjon itt. A törvényben előírt idő áll rendelkezésére, hogy elhagyja az ingatlant.”
Vanessa sírni kezdett.
De amikor meglátta, hogy Arturo nála van a pénzügyi dokumentumok másolata, abbahagyta.
Az arckifejezése teljesen megváltozott.
Még aznap este felhívott Gerardo.
Azonosítottam a széfemben talált szerződés hitelezőjét. Egy férfi volt, aki arról volt ismert, hogy informális kölcsönöket kínált elképesztő kamatokkal.
Vanessa a pénzt a vásárlásai, utazásai és fellépései finanszírozására kérte.
És most a tartozás lejárt volt.
– Don Raúl – mondta Gerardo remegő hangon –, át kell néznie a szerződés utolsó oldalát.
Kinyitottam a mappát.
Volt ott egy másolat a hivatalos igazolványomról.
Alatta egy aláírás jelent meg, aminek az enyémnek kellett volna lennie.
Soha nem engedélyeztem azt a kölcsönt.
És amikor megláttam annak a személynek a nevét, aki tanúként aláírta, rájöttem, hogy az árulás sokkal rosszabb volt, mint képzeltem.
3. RÉSZ
A fiam neve szerepelt a szerződés utolsó oldalán.
Diego Mendoza.
Állítólag tanúként írta alá az egymillió négyszázezer peso kölcsönt, amit Vanessa az én személyazonosságomat felhasználva szerzett meg fedezetként.
Néhány percig bámultam azt az aláírást.
Egész éjjel azt hittem, hogy a fiam hálátlan. Most már kezdtem gyanítani, hogy talán egy ellenem irányuló átverésben is érintett.
– Arturo, tudnom kell, hogy Diego tényleg aláírta-e ezt.
Az ügyvédem megvizsgálta a dokumentumokat.
– Először is, ellenőrizzük. Egy fénymásolaton lévő aláírás nem bizonyítja, hogy az illető bármit is engedélyezett.
Ez a válasz eszembe juttatott valamit, amit a feleségem, Elena szokott ismételgetni, amikor Diego kicsi volt: „Soha ne büntess meg senkit anélkül, hogy megtudná az igazságot.”
A buli alatti megaláztatás óta először féltem attól, hogy igazságtalanságot követek el.
Két nappal később Arturónak sikerült rávennie minket, hogy találkozzunk Diegóval és Vanessával az irodájában.
A fiam dühösen érkezett.
„Mikor vetsz már véget ennek a bosszúnak, apa? Elpusztítasz minket!”
Nem válaszoltam. Egyszerűen csak elé tettem a szerződést.
– Felismeri ezt az aláírást?
Diego elvette a papírlapot. Elolvasta, és összevonta a szemöldökét.
– Úgy néz ki, mint az enyém.
– Tanúként írt alá egy kölcsönszerződést Vanessa számára?
– Milyen kölcsön?
A menyem abbahagyta a keze mozgatását.
Apró változás volt, de Arturo számára elég, hogy észrevegye.
– Vanessa – vágott közbe az ügyvédem –, el tudná magyarázni, honnan származik ez a dokumentáció?
Megpróbált mosolyogni.
„Személyi kölcsönről van szó. Nem értem, miért csinálnak ekkora felhajtást.”
„Mert felhasználták a személyi igazolványomat és meghamisították az aláírásomat” – válaszoltam.
Diego újra átnézte az oldalakat.
Amikor megtalálta az összeget, kinyitotta a szemét.
– Egymillió-négyszázezer peso? Ennyit kértél érte?
Vanessa sírni kezdett.
Azt mondta, fenn kell tartania a látszatát, mert Diego társainak feleségei folyton drága ruhákat, ékszereket és utazásokat mutogattak.
Hónapokkal korábban igényeltem a kölcsönt. Aztán az otthon tartott dokumentumok másolatait felhasználva hamisított egy aláírásommal ellátott meghatalmazást, és elhitette a hitelezővel, hogy a vagyonom biztosítja a tartozást.
Diego aláírását is lemásolta a tanúk jegyzőkönyvére.
A pénzt már gyakorlatilag elköltötték.
„Én csináltam értünk” – zokogta. „Ha az emberek rájönnének, hogy anyagi gondjaink vannak, senki sem akarna befektetni a cégbe.”
A fiam a tenyerével az asztalra ütött.
– Hónapokig hazudtál nekem!
Egy pillanatra azt hittem, Diego végre megérti a történtek súlyát.
De Vanessa megölelte, és valamit a fülébe súgott.
Aztán rám nézett.
– Apa, ezt még meg tudod oldani. Ha kiveszed a pénzt a biztosításodból, kifizetjük a tartozást, és mindannyian elfelejthetjük ezt az egészet.
Úgy éreztem, mintha valami biztosan eltört volna bennem.
A fiam épp akkor fedezte fel, hogy a felesége hamisított dokumentumokat, veszélyeztette a nevemet, és eltitkolt egy hatalmas adósságot.
És a megoldásuk továbbra is az volt, hogy elvették a megtakarításaimat.
– Nem, Diego. Ezúttal nem.
– Szóval azt akarjátok, hogy megöljenek minket egy adósság miatt!
„Azt akarom, hogy jelentsék a fenyegetéseket, és vállalják a felelősséget tetteikért. Arturo segíthet nekik, de én nem fogom átadni a vagyonomat egy hamisítás eltussolása érdekében.”
Vanessa felállt.
– Sosem szerettél minket! Mindig a pénzeddel irányítottál minket!
Hangtalanul néztem rá.
–Öt évig éltél egy házban lakbér nélkül. Vezettél egy teherautót, amit én vettem. Az én hitelkártyáimmal utaztál és ruhákat vettél. Soha nem kértem tőled semmit cserébe, csak tiszteletet.
Nem válaszolt.
Diego megfogta a kezét, és az ajtó felé indult.
Mielőtt elment, megfordult.
– Amikor meghalsz, apa, ne számíts rám, hogy elmegyek a temetésedre.
Ezek a szavak jobban fájtak, mint az ujjának tizenhárom koppintása.
