Mert megértettem, hogy a fiam inkább elveszített engem, mintsem hogy feladja azt a fényűző életet, amelyet én engedtem neki élni.
A következő hetekben minden egyre rosszabb lett.
Diego megpróbálta meggyőzni a befektetőit, hogy a zapopani rezidencia a személyes vagyonának része.
A dokumentumok áttekintése azonban kimutatta, hogy soha nem volt a tulajdonos.
A már amúgy is jelentős veszteségekkel küzdő kriptovaluta-cég belső ellenőrzést indított.
Eközben Vanessa hitelezője több férfit is felbérelt, hogy nyomást gyakoroljon rájuk.
Egyik reggel ezek az emberek megjelentek abban az épületben, ahol Diego dolgozott.
Kiabálva vonultak be, fizetést követeltek, és jelenetet rendeztek az alkalmazottak és a vásárlók előtt.
Diego elhagyta az irodáját, hogy szembeszálljon velük, de végül azt hallotta, hogy az egyikük a felesége titkos adósságáról kiabál.
Kollégái meglepődtek.
A cégvezetés közbelépett, biztonsági szolgálatot kért, és feljelentést tett az esetről. Diegót felfüggesztették, amíg pénzügyi tranzakcióit felülvizsgálták.
Napokkal később az ellenőrzés során kiderült, hogy félrevezető információkat nyújtott be a projektjeihez rendelkezésre álló forrásokról.
Kirúgták.
Amikor megtudtam, nem éreztem elégtételt.
Emlékeztem arra a fiúra, aki régen a guadalajarai kis teraszunkon rohangált, amikor Elenával még csak elkezdtük építeni az örökségünket.
Az a fiú arról álmodott, hogy magasabb épületeket épít, mint az enyém.
Soha nem gondoltam volna, hogy végül tönkreteszi a saját életét, azzal a színlelve, hogy már felépítette őket.
A lakás átadásának határidejét röviddel ezután betartották.
Arturo követte a megfelelő eljárásokat, és Diego végül beleegyezett az ingatlan elhagyásába, miután rájött, hogy nincsenek meg a tulajdonjog igényléséhez szükséges dokumentumai.
Már tárgyaltam az eladásáról egy ingatlancéggel. Elfogadtam a piaci érték alatti árat, hogy gyorsan lezárjam az üzletet, amint a ház kiürül.
A kiszállítás napján úgy döntöttem, hogy személyesen megyek el.
Vanessa néhány fekete táska mellett ült, amik tele voltak designer ruhákkal és cipőkkel.
Diego egy bőröndöt vonszolt végig a folyosón.
A bejáratnál az ingatlanügynök és két alkalmazott állt, akik a leltár ellenőrzésével voltak megbízva.
A medence üres volt. Az asztalok, ahol régen partikat tartottak, eltűntek.
A fiam meglátott a kapuban.
– Azért jöttél, hogy gyönyörködj a szerencsétlenségünkben?
– Azért jöttem, hogy átvegyem a házat, és megbizonyosodjak arról, hogy minden gond nélkül véget ér.
Vanessa sikoltozni kezdett.
– Úgy dob ki minket, mint az állatokat!
Elég közel mentem ahhoz, hogy a szemébe nézhessek.
– Volt idejük lakhatást találni. Senki nem veszi el tőlük azt, amit vettek. Ami véget vetett az ingatlanom ingyenes használatának kiváltságának.
Aztán megjelent egy sötét furgon.
Felismertem az egyik férfit, aki elment Diego irodájába keresni.
Hárman kiszálltak, és követelni kezdték Vanessa pénzét.
Az egyik a ruhászsákokra mutatott.
– Lássuk, mennyit érnek azok a cuccok, amiket a kölcsönünkből vettél.
Diego megpróbálta elállni az útjukat.
A vita olyannyira hevessé vált, hogy az ingatlanügynök kihívta a rendőrséget.
A férfiak a rendőrök megérkezése előtt visszavonultak, de előtte még további fenyegetéseket adtak ki.
Arturo hozzátette, hogy mi történt a vonatkozó panaszokkal.
Azon a napon láttam a fiamat a padon ülni, fejét a kezébe temetve.
Most először látszott úgy, mint egy teljesen legyőzött ember.
Meg akartam ölelni.
Nagyon meg akartam csinálni.
De aztán eszembe jutott, hogy tizenháromszor vájta az ujját a mellkasomba, miközben Vanessa nevetett.
Összekeverte a szerelmet azzal a kötelezettséggel, hogy megmentse őt minden döntésétől.
Délután úgy mentem el, hogy pénzt nem ajánlottam fel neki.
Azt hittem, ez lesz a történetünk utolsó fájdalmas jelenete.
Hibáztam.
Három nappal később üzenetet kaptam Diegótól.
„Ha nem adod meg nekem, amire szükségem van, akkor a saját kezembe veszem az ügyet, és visszaszerzem, ami jogosan az enyém.”
Nem válaszoltam.
Az ügyvédem azt tanácsolta, hogy mentsem el az üzenetet, és tegyek meg extra óvintézkedéseket.
Volt egy kis faházam Mazamitla közelében, a hegyek fenyőfái között. Diego tudta, hogy van ott egy széf, ahol évekkel ezelőtt készpénzt tartottam, hogy kifizessem a beszállítóimat.
Régóta nem tartottam pénzt abban a helyen.
Miután azonban megkaptam a fenyegetését, kértem, hogy ellenőrizzék a biztonsági kamerákat, és győződjenek meg arról, hogy a riasztórendszer megfelelően működik.
Két nappal később, röviddel éjfél után, riasztást adott ki a telefonom.
Valaki feltörte a kabin hátsó bejáratát.
Megnyitottam a kameraképet.
Diego volt az.
Sötét ruhát viselt, és egy kis fémrudat tartott a kezében.
Láttam, ahogy belép az irodába, kinyit több fiókot, és egyenesen a széfhez megy.
Remegtek a kezeim.
Nem azért, mert féltem, hogy elveszítem a pénzem.
Hanem azért, mert a saját fiamat néztem, ahogy betör a házba, ahol annyi ünnepet töltött az anyjával.
Azonnal hívtam a mentőket és jelentettem a behatolást.
A kamerából néztem, ahogy Diego beír egy régi kombinációt.
A széf kinyílt.
Üres volt.
Csak egyetlen családi fénykép volt ott, miután kivettem a fontos irataimat.
Elenát, Diegót és engem ábrázolt, amint megöleljük egymást egy Puerto Vallarta-i nyaralás alatt.
A fiam készítette a fotót.
Néhány másodpercig mozdulatlanul állt.
Aztán a földre dobta, és elkezdte átnézni a rekeszeket.
Ekkor hallottam meg a biztonsági rendszeren keresztül a közeledő rendőrautók hangját.
A rendőrök az ingatlanban találták meg.
Diego megpróbálta elmagyarázni, hogy csak azért ment el, hogy összeszedjen néhány családi holmit, de a kamerák tanúbizonyságot tettek a betört behatolásról és a széf előtti mozgásáról.
