Másnap reggel felhívta egy ügyvéd barátját, és megkérte, hogy tekintse át a családi vagyont.

Negyven perccel később olyan hírt kapott, hogy megdermedt a vér a vérben.

A régi lakásomat majdnem két évvel korábban árverezték el.

A vidéki ház, amit Alejandro vett nekem, jogilag még mindig az ő nevén volt, de a villany-, gáz-, biztonsági és internetszerződések Roberto, Daniela mostohaapjának nevére voltak bejegyezve.

Utána Alejandro elment a cége irodájába.

Ott kapta meg Carmen levelét.

Egy óra múlva megjelent a lakásban.

Amikor belépett a szobámba, és meglátott abban a kölcsönvett egyenruhában, soványan, remegő kézzel, mozdulatlanul állt.

Aztán térdre esett előttem.

– Anya… mit tettek veled?

Majdnem az egész estét átbeszéltük.

Meséltem neki a lakásról, az autóról, a megfázásról, a tüdőgyulladásról, és arról az ajtóról, amit Daniela családja becsukott előttem.

Alejandro nem kiáltott.

Ez ijesztett meg a legjobban.

A következő két napban mindent átbeszélt egy büntetőjogászával.

Huszonnégy havi átutalást találtak, amelyek az állítólagos gondozómnak, orvosi konzultációknak, gyógyszereknek és élelmiszernek voltak szánva.

Daniela összesen több mint egymillió pesót kezelt kizárólag az én gondozásomra.

Nem volt gondozó.

Nem voltak konzultációk.

Nem voltak gyógyszerek.

A pénz Daniela, Teresa és Mauricio számláján kötött ki.

Megtalálták azokat az üzeneteket is, amelyeket Daniela küldött Alejandrónak:

„Anyád elégedett a házzal.”

„A nővér kivitte a kertbe.”

„Több pénzre van szükségünk a függönyök cseréjéhez.”

Gondosan elrendezett fényképek hevertek: egy csésze kávé az asztalon, egy kendő egy széken, csak a fotó kedvéért vásárolt gyógyszerek.

Alejandro még aznap fel tudta jelenteni.

De úgy döntött, hogy vár még egy éjszakát.

– Hallani akarom, mit mondanak, amikor anya előtt ülnek.

Aztán felhívta Danielát.

– Meg akarom ünnepelni a visszatérésemet. Foglalj asztalt a legjobb étteremben, amit találsz. Hívd meg az egész családodat.

Daniela azt gondolta, hogy lesznek ajándékok.

Két órával vacsora előtt Alejandro eljött értem.

Egy vastag mappát cipelt a kabátján.

Amikor megérkeztünk az étterembe, Teresa büszkén beszélt az új teraszról.

Roberto elmagyarázta, mennyit fejlődött „az ő” kertje.

Mauricio a legdrágább üveget rendelte.

Aztán Alejandro elmosolyodott, megfogta a kezem, és megkérdezte:

–Anya, hogy van a ház, amit vettem neked? És hogy bánik veled a nővér?

Mély lélegzetet vettem.

Daniela rémülten nézett rám.

És most először értette meg, hogy kétéves hazugsága véget ért.

3. RÉSZ

– Soha nem laktam abban a házban – ismételtem lassan. – Négy és fél hónapot töltöttem azzal, hogy egy autóban aludtam, aztán egy kocsmában kötöttem ki.

Senki sem szólt semmit.

Alejandro lehajolt, felvette a törött poharát, és az asztalra tette, mintha a kezével kellene valamit csinálnia, nehogy felrobbanjon.

Daniela reagált először.

„Drágám, már elmagyaráztam, hogy anyukád össze van zavarodva. A tüdőgyulladása után elkezdte összekeverni a dátumokat. Elena, kérlek, ne csináld ezt itt.”

Kétségbeesett mosollyal nézett rám.

– Emlékszel Rosára, a gondozódra?

– Soha nem találkoztam egyetlen Rosával sem.

– Talán másképp hívtad.

– Soha nem volt gondozóm.

A mosoly eltűnt.

Teresa letette a villáját.

– Hát… talán valami félreértés történt.

Ránéztem.

–Semmi félreértés nem történt, Teresa. Amíg te a konyhába választottad a csempéket, amit a fiam vett nekem, én egy parkolóban aludtam.

Roberto kényelmetlenül fészkelődött.

– Elena asszony, ezt senki sem tudta.

– Tudtad, hogy nem élek veled.

Néma maradt.

– Azt is tudták, hogy segítséget kérni mentem hozzájuk.

Roberto lesütötte a tekintetét.

Folytattam:

„Emlékszel arra az éjszakára? Mondtam, hogy csak néhány hétig kell aludnom a kanapén. Azt válaszoltad, hogy az olyan emberek, mint én, két hétre jönnek, és két évig maradnak. Aztán becsuktad előttem az ajtót.”

Mauricio abbahagyta a telefonja nézését.

Terézia megrázta a fejét.

– Roberto soha nem mondott volna ilyet.

– Ott voltam – feleltem. – És a fia is.

Mauricio nagyot nyelt.

– Az… nem is tudom… régen volt.

Alejandro felnézett.

– Szóval megtörtént?

Senki sem válaszolt.

A fiam benyúlt a kabátja alá, és előhúzta a mappát.

Ott hagyta az asztalon.

– Beszéljünk azokról a dolgokról, amiket ténylegesen be tudunk bizonyítani.

Daniela megmerevedett.

Alejandro kinyitotta az első oldalt.

– A szerződésem alatt pénzt küldtem, hogy vegyek anyámnak egy házat.

Robertóra nézett.

– Harminchatmillió mexikói peso, ami megegyezik a teljes beruházási költségvetéssel, amelyet az ingatlanra, a felújításokra és a családi alapra engedélyeztem az említett két évben.

Az ügyvéddel közösen módosítottuk az adatokat, hogy egyértelműen elkülönítsük az ingatlan értékét a későbbi költségektől.

„A ház jogilag az én nevemen van. Ez volt az egyetlen okos dolog, amit tettél, Daniela. Tudtad, hogy ha a családod nevére jegyezteted be, azonnal kérdéseket fogok feltenni.”

Daniela mormolta:

– Csak azt sikerült elérnem, amit kértél tőlem.

-Pontosan.

Alejandro elővett egy újabb papírlapot.

– És arra is kértelek, hogy kezeld anya kiadásait. Minden hónapban ötvenötezer pesót utaltam át egy hivatásos gondozónak, huszonötezer pesót orvosoknak és gyógyszereknek, és húszezer pesót étkezésre és személyes kiadásokra.

Mauricio elejtette a szalvétát.

– Huszonnégy hónapon keresztül – folytatta Alejandro – körülbelül kétmillió-négyszázezer pesót küldtek.

Daniela kinyitotta a száját.

– Ez nem jelenti azt, hogy mindent megtartottam.

– Nem. Erre valók a bankszámlakivonatok.

Elővett több papírlapot.