Sara napokat töltött azzal, hogy adatokat rendezett Tomás asztalán. Elías dokumentumokat számozott, Ernesto pedig emlékezetből rakosgatta össze a feljegyzéseket. Tomás minden érintettet meglátogatott, még azokat a férfiakat is, akikkel évtizedek óta nem beszélt. Nem kért szánalmat vagy pénzt. Arra kérte őket, hogy hagyják abba a félelmet.

Arcadio válaszul elterjesztette azt a pletykát, hogy Sara Tomás szeretője, és ő koholta meg a csalást El Encinal megszerzésére. A város főterén néhány nő suttogni kezdett a látványára; más férfiak gúnyolódtak a korkülönbségen, és az özvegyet opportunistáknak nevezték. A vád még a plébániára is eljutott.

Sara addig tűrte a pletykákat, amíg egy délután köveket nem talált a mezőgazdasági munkások házának ajtajához támasztva, és a falra a „tolvaj” szót festve. Újra pakolni kezdett.

– Ha elmegyünk, Arcadio abbahagyja a felhasználásomat az elpusztítására.

– Ha elmennek, megtanulja majd, hogy egyetlen hazugság is elég egy nő kiutasításához – felelte Thomas. – És Illés is megtanulja majd, hogy a becsület a nép nyelvén múlik. Az én házamba egyik lecke sem fog eljutni.

– Ez nem a mi házunk.

Tomás az asztal melletti üres székre nézett.

– Ezt te fogod eldönteni, nem Arcadio.

A tárgyalás napján a kerületi vegyesbíróság zsúfolásig megtelt. Arcadio ügyvédekkel, Brunóval és több bankalkalmazottal érkezett. Tomás Sara és Elías kíséretében lépett be. Mateo kalapja a fiú fején volt; még mindig felnőtt volt, bár már nem tűnt kölcsönvettnek.

Arcadio megpróbálta balesetként beállítani a tüzet, a levelet pedig hamisítványként. Ügyvédje ragaszkodott ahhoz, hogy Sara manipulált egy sebezhető idős férfit. Ezután Ernesto bemutatta a bírósági naplót, amelyből kiderült, hogy Mateo a halála előtt benyújtotta a vallomását. Egy szakértő összehasonlította a kézírást, és a volt alkalmazottak felismerték a tartozások módosításához használt kódokat.

Bruno végül összeomlott. Bevallotta, hogy apja parancsára vágta ki a karámot és dobta el a lámpást. Nem hűségből tette, hanem azért, mert Arcadio örökségül ígérte neki El Encinalt.

A bíró csendet kért, de Arcadio felállt, és Tomásra mutatott.

– Átadod a nővérem földjét idegeneknek? Margarita abban a hitben halt meg, hogy gondoskodni fogsz arról, ami a miénk.

Tomásnak eltartott egy ideig, mire válaszolt. Ránézett a férfira, aki évekig egy halott nő nevét használta kapzsisága igazolására.

– Margarita azért halt meg, mert soha többé nem tudott felkelni a fiunk sírjából. Nem azért jöttél, hogy megvigasztald, Arcadio. Azért jöttél, hogy megkérdezd, ki örököl. Soha többé ne beszélj az ő nevében.

– Az a gyerek nem a te véredből való.

„A vérem nem mentette meg Ernestót a tűztől. Nem a vérem gyalogolt 18 kilométert munkakeresés közben. Nem a vérem tartotta fogva ezt a ranchot, amikor el akartad lopni. Ha csak ennyit értesz család alatt, akkor rokonok között és teljesen egyedül éltél.”

A bíró érvénytelennek nyilvánította a pótdíjakat, felfüggesztette a lefoglalást, és a bizonyítékokat továbbította az Ügyészségnek. A jogos tartozás nem tűnt el, de olyan összegre csökkentették, amelyet El Encinal három év alatt ki tud fizetni. Elrendelte továbbá a Mateo Reyes elleni feljelentés visszavonását, valamint annak nyilvános elismerését, hogy soha nem volt bizonyíték a lopásra.

Arcadio kísérettel távozott. Mielőtt átlépte volna a küszöböt, gyűlölködve meredt Sarára.

– Mindez a férjed miatt volt.

– Nem – felelte. – Azoknak szólt, akiket túl szegénynek tartottál ahhoz, hogy megvédjék magukat.

A győzelem nem oldotta meg varázsütésre az összes problémájukat. A tanya továbbra is tartozott pénzzel, és a tél felemésztette a takarmányuk nagy részét. Tomás eladott nyolc bikát. Sara elkezdte vezetni a szomszédos tanyák számláit, és sajtot készített, amit Elías szállított a városba. Az Arcadio által érintettek közül néhányan fizetés nélkül segítettek a karám helyreállításában. Mások előre vásároltak szarvasmarhákat. Senki sem adott el semmit: munkaerőt, árukat és bizalmat cseréltek.

Elias továbbra is korán kelt, de Thomas már nem engedte, hogy dolgozzon, amíg vérezni nem kezdett.

– Segíteni egy dolog, megbüntetni egy másik.

– És mi van, ha ez nem elég?

–Akkor majd találunk más megoldást. A férfiakat nem azért értékelik, hogy mennyi fájdalmat viselnek el anélkül, hogy megszólalnának.

Amikor megérkezett a tilalom feloldását visszaigazoló levél, Tomás háromszor is elolvasta. Aztán a pajta mögé ment, és letérdelt ugyanott, ahol évtizedekkel korábban egy fiáért imádkozott.

Nem kérte, hogy Józsuét hozzák vissza. Azt sem, hogy évekig tartó keserűsége tűnjön el. Hálát adott Sáráért, Illésért, a kalapért, Máté beszámolóiért, sőt még azért is, hogy félhetett anélkül, hogy engedelmeskedne.

Illés a fagyott földben találta meg.

-Minden rendben?

-Igen.

Tizenegy év óta először ejtette ki Tomás ezt a szót hazugság nélkül. Ahogy visszafelé sétáltak, a fiú Tomás kezébe csúsztatta a kezét. Tomás óvatosan fogta, mintha ez a bizalom valami élő dolog lenne, ami megijedhet.

Tavasszal Sara chilipaprikát, tököt és babot ültetett a munkások háza mellé. Tomás két délutánt töltött ásással, annak ellenére, hogy a térde tiltakozott. Hamarosan együtt kezdtek enni a főházban. Margarita széke megszűnt a hiány emlékműve lenni, és egyszerűen csak egy olyan székké vált, ahol Sara átnézte a számlákat vagy ingeket foltozott.