Egyik reggel frissen sült kukoricakenyérrel köszöntötte Marianát.

–Daniel azt mondta, hogy kedveled őt.

Mariana megkóstolt egy falatot, és könnyekre fakadt.

Elvira megrémült.

–Mi történt? Felfordult a gyomrod?

Megrázta a fejét, miközben megtörölte az arcát.

– Eszembe jutott a nagymamám.

Az idős asszony közelebb húzott egy széket.

– Akkor mesélj, milyen volt.

Azon a napon Mariana többet beszélt, mint az összes korábbi látogatása során.

Beszélt Jacintáról, elhunyt édesanyjáról, és arról a félelemről, hogy anya lesz anélkül, hogy bárkit is felhívhatna az éjszaka közepén.

Elvira a csészéjét szorongató kézzel hallgatta.

– Felhívhatsz – mondta.

Marianna nem válaszolt azonnal.

Még egy darab kenyeret tett a szájába, hogy elrejtse, hogy megint sír.

A pletyka elkezdődött a faluban.

– Felmész megint? – kérdezte egy szomszéd. – Ezzel a pocakkal jobban kellene gondolnod magadra.

– Én is magamra gondolok, amikor idejövök – felelte Mariana.

Nem csak az emberekről való gondoskodásról szólt.

Abban a házban megemlíthettem volna Danielt anélkül, hogy bárki témát váltott volna. Nevethettem volna egy anekdotán, és egy perccel később sírhattam volna anélkül, hogy azt hallottam volna, hogy erősnek kellene lennem.

Elvira elmesélte neki, hogy a kilencéves fia két napig elrejtett egy kutyát az ágy alatt.

Mariana elmondta neki, hogy még mindig rejteget dolgokat: szerszámokat, nyugtákat és egy zacskó mogyorót, amit sosem osztott meg teljesen.

Annyit nevettek, hogy végül köhögtek.

Később, amikor Elvira visszatért a rózsabokrokhoz, levágta az első virágot, és a hallal ellátott fiú fényképe mellé helyezte.

– Azt hittem, mind kiszáradtak – mondta Mariana.

– Néhányan igen. Ezeknek még voltak gyökereik.

Azonban volt valami, amit az idős asszony még mindig titkolt.

Mariana akkor fedezte fel, amikor egy boríték kiesett egy jegyzetfüzetből.

Ez egy értesítés volt a fennálló tartozásokról.

Elvira túl gyorsan próbálta felvenni.

-Nem nagy ügy.

Mariana otthagyta az újságot az asztalon.

– Nem kell elmagyaráznod nekem. De ha szeretnéd, együtt átnézhetjük.

Az idős asszonynak több percbe telt, mire bólintott.

Hagyta, hogy a földbirtokfizetések felhalmozódjanak. A késedelmi díjak és az évekig tartó rendezetlenség miatt a kifizetésük lehetetlennek tűnt számára.

Egy ingatlannal rendelkező szomszéd, Mr. Anselmo, hónapok óta kínálta megvételre.

A föld az övével határos volt, és egy forráshoz vezetett.

– Azt mondja, hamarosan elveszik tőlem – vallotta be Elvira. – Hogy legalább nála kapnék valamit.

– Mondta ezt valami illetékes?

– Nem. Ő tud ezekről a dolgokról.

Mariana ismét a borítékra nézett.

– Mielőtt hiszünk neki, kérdezzük meg.

De még ugyanazon a héten minden bonyolulttá vált.

A boltban Marianának elmúlni nem akaró fejfájása lett. Aztán fényeket kezdett látni, és le kellett ülnie a pult mögé.

Kollégája, Laura segítséget kért, és elkísérte a kórházba.

Megfigyelés alatt hagyták.

Mariana a hasára tett kézzel hallgatta az orvosi magyarázatokat. Kezelésre, szoros megfigyelésre és a kimerítő munkanapok csökkentésére volt szüksége.

„Kivel lakik?” – kérdezték tőle.

-Kizárólag.

Az, hogy ezt ott, abban a fehér fényben mondta, igazságtalanul megszégyenítette.

Lemerült a telefonja. Mire Laura töltőt szerzett, már sötétedett. Megkérte, hogy szóljon Doña Celia boltjának, hogy valaki üzenetet tudjon átadni Elvirának.

A bolt zárva volt.

Mariana megpróbálta közvetlenül felhívni őket, de senki sem vette fel. Elvira a konyhában hagyta a régi telefonját, így nem hallotta csörgését a hálószobából.

Azzal töltötte az éjszakát, hogy elképzelte anyósát, ahogy várja.

Elképzelte a lakása lépcsőjét, az asztalon heverő számlákat és a zöld szoba csukott ajtaját is.

Aztán abbahagyta a töprengést, hogyan tartson el két üres házat.

Mielőtt elbocsátották, beszélt Laurával.

– Kérnem kell valamit az anyósomtól.

Laura elmosolyodott.

– Azt hiszem, tudom, mit.

Megegyeztek, hogy elviszik Elvirát megnézni. Ha Elvira beleegyezik, megszervezik a költözést. Mariana főbérlője, aki hónapok óta próbálta visszaszerezni a lakást, engedélyezte neki, hogy büntetés nélkül felmondja a szerződést.

Mariana nem vitt dobozokat.

A kollégái és egy szomszédja végezték el a munkát.

Megőrizte a nagymamája szakácskönyvét és a kötényt, amit Danieltől kapott.

Eközben Anselmo megjelent Elvira házánál egy mappával.

– Már mindent elhoztam. Írd alá, és túl vagy a bajon.

Az idős asszony az üres helyre nézett, ahová a nevét kellett volna írnia.

Aztán meglátta a két csészét az asztalon.

– Ma nem fogom aláírni.

A férfi felsóhajtott.

– Ne várj, amíg túl késő lesz. Egyedül van.

Elvira felnézett.

– Most már nem vagyok annyira egyedül.

A kapuig kísérte.

Amikor elment, remegtek a lábai.

És másnap reggel Mariana nem érkezett meg a szokásos időben.

Ezért, amikor Elvira meglátta a megrakott teherautót, nem tudta, hogy odafusson-e, vagy sírva fakadjon.

Laura szállt ki először, és kinyitotta az utasülés ajtaját.

Mariana lassan ereszkedett le.

– Elnézést az ijesztgetésért.

Elvira megérintette a karjait.

— Mi történt veled?

–Kórházban voltam. Már kiengedtek, de jobban kell vigyáznom magamra.

Az idős asszony a hasára nézett.

– A lány?

– Rendben. Folytatjuk a megfigyelést.

Elvira csak akkor látta meg a szétszerelt kiságyat.

– Kirúgtak otthonról?

Marianna tagadta.

– Nem akarok többé látogatóba járni. Meg szeretném kérdezni, hogy lakhatunk-e itt.

Elvira mozdulatlan maradt.

– Azért hoztuk el a holmikat, mert kihasználtam a teherautót – tette hozzá gyorsan Mariana. – De ha nem akarod, Laura tud…