– Maradjak veled?
Mariana a könnyein keresztül mosolygott.
– Veletek maradunk.
Az idős asszony befogta a száját.
Laura odahúzott egy széket, mielőtt felmondta volna a szolgálatot a lába.
A kapunál ülve a két férfi óvatosan megölelte egymást.
– Azt hittem, egy napon abbahagyod a járást – suttogta Elvira.
– Azt hittem, hogy ha ezt kérem tőle, az az életemmel terhelné meg.
Az idős asszony alig fordult el, hogy ránézzen.
– Hozd ide. Csinálunk helyet.
Az együttélés nem oldotta meg az adósságot, és nem törölte el Daniel hiányát.
Igen, véget vetett a napi ingázásnak.
Mariana továbbra is járt a vizsgálataira és folytatta az előírt kezelést. Az első néhány hétben a feladata a pihenés, a papírok rendszerezése és az volt, hogy mások készítsék el az ételeit.
Celia felkért egy közösségi tanácsadót, hogy vizsgálja felül a bejelentéseket.
A tartozás valós volt, de senki sem szólította fel Elvirát, hogy hagyja el a házat. Egy fizetési tervet dolgoztak ki, amit akkor tudtak kezelni, ha rendszerezték a bevételeiket.
Anselmo egy nehézséget sokkal nagyobb fenyegetéssé változtatott.
„És hogyan fogunk fizetni?” – kérdezte Elvira.
Mariana a szekrényen lévő penészgombákat nézte.
– Van egy ötletem. De segítségre lesz szükségünk.
Kukoricakenyér és guava empanadas kis mennyiségeivel kezdték.
Elvira elkészítette a keverékeket. Egy szomszéd segített a sütőben, és minden nap fizetést kapott. Mariana az asztalnál ült, kiszámolta a költségeket, felvette a rendeléseket és címkéket írt.
Celia eladta az első darabokat a boltjában.
Nem mindegyik fogyott el.
A második adag kisebb volt.
Megtudták, mit kérnek az emberek, mennyit termelhetnek, és mennyit kell félretenniük lisztre, benzinre és a megállapodásban foglalt havi törlesztőrészletre.
Amikor Mariana már jobban tudott részt venni, narancsos süteményeket adtak hozzá Jacinta receptje alapján.
A vállalkozást Rózsaháznak nevezték el.
Az adósság első részletét egy apró bankjegyekkel teli borítékból fizették ki.
Elvira egy új mappában tartotta a nyugtát.
„Ezt mindenképpen biztonságban fogom tartani” – mondta.
A kislány néhány héttel később, a kórházban született, egy olyan csapat kíséretében, amely tudott a terhességről.
Elvira Laurával várt, amíg beengedték.
Fáradtan, könnyes szemmel és egy kis dudorral a mellkasán találta Marianát.
– A neve Róza – mondta.
A nagymama megsimogatta az arcát.
– Szia, lányom.
Aztán Marianára nézett.
-És hogy vagy?
Ez a kérdés végül megtörte.
Mindenki tudni akart a babáról. Elvira is gondolt rá.
A következő hónapok álmatlan éjszakákkal, időhiány miatt elutasított rendelésekkel és olyan délutánokkal teltek, amikor annyira hiányzott nekik Daniel, hogy be sem kapcsolták a sütőt.
Az üzlet lassan növekedett.
Laurát néhány reggelen felvették, miután elhagyta a boltot. Megjavítottak egy ablakot, vettek egy telefont, amit mindketten tudtak használni, és megbeszélték, hogy ki viheti őket orvoshoz, ha szükséges.
Miután befejezte a megállapodást, Elvira letette az utolsó nyugtát az asztalra és sírt.
Amikor Anselmo ismét rákérdezett az eladásra, a nő megmutatta neki a mappát.
– Tudunk róla. És nem akarom eladni.
Nem kellett többet mondania.
Egyik délután, miközben Rosa a kiságyában aludt, Mariana egy doboz akvamarinzöld festéket talált az utolsó dobozok között.
Mereven bámulta.
Elvira mögötte érkezett.
– Az ő szobájába való volt?
Mariana bólintott.
Csendben maradtak.
Aztán kinyitotta a hálószoba ablakát.
– Szerintem itt is jól mutatna.
A következő vasárnap Laura és két szomszédja festett, miközben a nők Rosára vigyáztak a folyosón.
Mariana sírt, amikor meglátta az első falat elkészültnek.
Aztán bement, letette Daniel fényképét a kiságy mellé, és még néhány percig beszélgetett vele a lányáról.
Távozáskor Elvirát találta, aki éppen megterítette az asztalt.
Két tányér, egy etetőszék és egy pohárban lévő sárga rózsa volt.
Mariana a vállára hajtotta a fejét.
– Köszönjük, hogy itt maradhattunk.
Elvira megszorította a kezét.
– Köszönöm, hogy megkérdezted.
Narancsos kenyér illata áradt a konyhából. Az udvaron valaki telefonált, hogy felvegye a rendelést.
Ezúttal egyikük sem félt kinyitni az ajtót.
