Az első néhány percben Sebastian megpróbálta ellenőrizni a levelezést, miközben a lány szavakat talált ki az illusztrációkat nézegetve.

– Meg kell nézned a rajzot – mondta neki Isabel. – Különben nem fogod tudni, hol van a csillag.

Letette a tollat.

Nézett.

Apránként szokássá vált ez az óra.

A függönyök elkezdtek szétnyílni. Egy kis szék bukkant fel. Mézes kekszek kerültek elő egy fiókból, amelyek létezését a herceg gyanúsan homályosan magyarázta.

Lucia minden apró részletre odafigyelt.

Sebastián soha nem kényszerítette Isabelt, hogy maradjon, ha fáradt volt. Nem haragudott, amikor a lány kijavította. Elfogadta, hogy Lucía félbeszakíthat egy látogatást, vagy megváltoztathatja a napirendjét.

Ezek a döntések tették lehetővé a bizalmat.

Egyik délután Isabel Catherine portréjára mutatott, amelyet a férfi végre felállított.

-Ki az?

-A húgom.

– Messze lakik?

Sebastian Luciára nézett. A lány közel maradt, készen állt segíteni, ha szüksége lenne rá.

– Meghalt – felelte.

A lány lenézett.

– Mint az apám.

-Igen.

Izabella ismét a festményre nézett.

–Anya mesél nekem róla. Te is mesélhetsz nekem róla.

Sebastian érezte, hogy összeszorul a torka.

Évekig úgy kezelte az emlékeit, mintha egyedül kellett volna cipelnie.

Soha nem gondoltam volna, hogy valaki ilyen szeretettel tud fogadni.

„Mandulákat lopott a tányéromról” – mondta.

Izabella tágra nyitotta a szemét.

– És megszidtad őt?

Lucia most hallotta először nevetni.

Hetekkel később a lány a férfi mellkasának dőlve elaludt.

Amikor Lucia belépett, a herceget mereven találta, aki a karját sem merte megmozdítani.

– Elaludt – suttogta.

– Látom már.

– Nem akarom felébreszteni.

Lúcia elmosolyodott.

– A légzés megengedett.

Olyan óvatosan fújta ki a levegőt, hogy a lánynak el kellett fojtania a nevetését.

Miután bevitték Isabelt a szobába, ahol pihent, megittak egy csésze forró csokoládét.

Joachimról és Katalinról beszélgettek.

„Sikerült abbahagynom a látogatók fogadását” – ismerte el Sebastian. „Tovább kellett dolgoznod.”

Lucia megsimogatta a csésze peremét.

– A lányom éhes volt, pedig én szomorú voltam.

Meghallgatta anélkül, hogy pénzzel próbálta volna helyrehozni ezt az igazságot.

Azon a délutánon kezdte megérteni, mennyire összekeverte a szenvedését azzal az okkal, hogy elszakadjon a világtól.

A köztük lévő közelség beszélgetések, apró nézeteltérések és Isabel engedélykérés nélkül szervezett vacsorák révén erősödött.

A palotán kívül is elkezdte magára vonni a figyelmet.

Don Gaspar Valdés, néhány szomszédos föld tulajdonosa, hónapok óta követelte a herceg birtokain átvezető utat. Az út két piacot kötött össze, és jelentős bevételt generált.

Bemutatott egy régi dokumentumot.

Sebastian adminisztrátorai ellentmondásokat találtak.

Aztán idegenek jelentek meg Lucia háza közelében.

Valaki a nevén keresztül kérdezte Isabelt.

Amikor Lucia elmondta a hercegnek, rájött, hogy az már küldött embereket az út megfigyelésére anélkül, hogy értesítette volna őt.

„Meg akartam védeni őket” – magyarázta.

– Döntött helyettem.

– Nem akartam megijeszteni.

Lucia határozottan nézett rá.

– Jogom van tudni, milyen veszélyben van a lányom.

Sebastian úgy érezte, hogy egy paranccsal kell lezárnia a beszélgetést.

Beismerte.

És megállt.

Kinyitotta a fiókot, amiben a jelentéseket tartotta.

– Igazad van. El kellett volna magyaráznom neki.

Mesélt neki Valdésről, az írásról, és arról, hogy valaki milyen kérdéseket tett fel Isabel látogatásaival kapcsolatban.

Lucia a végéig hallgatott.

– Mostantól ne hozz semmilyen döntést rólunk anélkül, hogy megkérdeznéd velem.

-Megígérem.

Az ígéretet három nappal később próbára tették.

Egy kisebb tűz keletkezett az istállók közelében. Miközben a szolgák vödröket cipeltek, egy férfi lépett be egy szolgálóajtón.

Nem lopott ezüstöt vagy pénzt.

Hagyott egy üzenetet az asztalon a keleti folyosón.

– Most már tudjuk, mit veszíthetsz.

Sebastian mozdulatlan arccal olvasta.

Aztán kérte a lovát.

Lucia kesztyűt húzva találta rá.

Isabel biztonságban volt a házvezetőnővel.

– Hová mész?

– Fejezzük be ezt.

-Kizárólag?

Nem válaszolt.

Lucia az ajtó előtt állt.

– Azt akarja, hogy elveszítsd az eszedet.

– Nem fogok várakozni.

– És a húgod sem fog visszajönni, mert megöleted magad.

A kifejezés olyan keményen csengett, amit Lucia azonnal megbánt.

Sebastian elsápadt.

Egy pillanatra azt hitte, hogy elveszítette őt.

Aztán a lépcső felé nézett, ahová Isabelt vitték.

Levette a kesztyűjét.

Felhívta a vezetőjét, és utasította, hogy küldjenek értesítést a hatóságoknak, ellenőrizzék a kulcsokat, és gyűjtsenek tanúvallomásokat.

Lucia hátrébb lépett, hogy elengedje.

Nem hagyta el.

Hajnalban megtalálták a pincért, aki engedélyezte egy kulcs lemásolását. Valdés közvetítőjétől kapott pénzt.

A kijelentése önmagában nem volt elég, de neveket és helyszíneket is megadott.

Az adminisztrátor követte ezeket a nyomokat.

Egy írnok végül beismerte, hogy hamis másolatot készített az állítólagos ősi dokumentumról. Egy másik férfi azonosította a tűzvészért felelős személyt.

Aztán jött egy új levél:

„Gyere a malomba, és tanúk nélkül elintézzük az ügyet.”

Sebastian otthagyta az asztalon.

Lucia az ablaknál várt.

– Mész már?

Ránézett a rajzra, amit Isabel hagyott a papírjai között: három ember és egy hatalmas macska.

-Nem.

Átadta a levelet az adminisztrátornak, hogy a többi bizonyítékkal együtt nyújtsa be.

A tekintélyes emberek Valdést a malomnál találták két személlyel, akik nem tudták kielégítően megmagyarázni, miért visznek köteleket, vagy miért várják a herceget.

A vallomások és a lefoglalt dokumentumok lehetővé tették a csalárd követelés visszavonását és a történtek kivizsgálását.