1. RÉSZ
Azon a napon, amikor Julián Ortega bejelentés nélkül visszatért Santa Rosalía del Monte-ba, édesanyja éppen egy fél megkeményedett zsemledarabot tett egy műanyag zacskóba, amit éppen egy szemetesből vett ki.

Néhány másodpercig mozdulni sem tudott. A bérelt teherautó mellett állt, a kulcs még mindig a kezében, kezében egy doboz csokoládéval, amit Monterreyben vett, hogy meglepje a lányt. 36 évesen Julián egy teherfuvarozó céget vezetett, amit a semmiből épített fel. Több mint három éven át, minden hónap első hétfőjén 8000 dollárt utalt át Doña Matilde költségeire, meg volt győződve arról, hogy ebből a pénzből az édesanyja jól ehet, gyógyszert vehet, és békésen élhet a házban, amit épített neki.

De az előtte álló nő úgy tűnt, mintha 15 évet öregedett volna.

Szürke, szakadt könyökű pulóvert, kopott szandált és kötényt viselt, amiben a talált kenyeret tartotta. Lépteket hallva Doña Matilde hátrahőkölt, mintha attól félne, hogy valaki elveszi tőle azt a keveset, amit sikerült megszereznie.

– Szemek

Zavartan felnézett.

—Mit használ?

Julian érezte, hogy valami megmozdul benne. Lassan odalépett, és letérdelt a földre.

—Soy Julián. Szo, te vagy a hijo.

Az idős asszony hosszan bámulta. Aztán remegő ujjakkal megérintette az arcát.

– Julián?

Aztán átölelte, és csendben sírni kezdett.

Észrevette, milyen könnyű a teste, a ruhája alatt kilátszanak a bordái, és a hajába kapaszkodó füstszag. Nem tett fel több kérdést, amíg el nem vezette a csónakoktól.

—Érdekel?

Doña Matilde arra az utcára mutatott, ahol a krémszínű ház állt, amit Julián négy évvel korábban vett neki. Egy pillanatra fellélegezett, de az anyja nem a bejárati ajtón lépett be. Végigment egy mellékfolyosón, és egy bádog- és téglaépülethez ért a terasz mögött.

Bent egy priccs, egy vödör víz, egy régi grillsütő és egy kartonpapírral letakart ablak volt.

– Nem értem – mondta Julian –. Az a ház a tiéd.

Doña Matilde lesütötte a tekintetét.

–A húgodnál vannak a gyerekek. Több helyre volt szükségem.

A nővér Veronica volt, öt évvel fiatalabb Juliannál. Miután elvált a férjétől, két gyermekével a faluban maradt. Julian évekig azt hitte, hogy segít gondoskodni az anyjukról.

– És a pénz, amit küldök?

Doña Matilde arcán azonnali változás történt. Megmerevedett, és a nagy ház felé bámult.

—Nincsenek, ne beszélj ilyen hangosan.

– Anya, én havi 8000 dollárt fizetek. Hol vannak ők?

– Verónica adminisztrálja őket

Julian érezte, hogy forró düh gyűlik a mellkasában.

—Kérlek, mit?

– Azt mondja, hogy már nem értem a bankokat.

Az idős nő megpróbált felállni, de elvesztette az egyensúlyát. Julián segített neki, és két üres gyógyszeres üveget látott a polcon. Mindkettő újratöltési dátuma majdnem négy hónappal korábban volt.

Azon az estén nem ment szállodába. A priccs mellett maradt. Vett neki puha ételt, vizet és elektrolitokat a városi gyógyszertárban, majd felhívott egy orvost, aki beleegyezett, hogy otthon megvizsgálja Doña Matildét. Az orvos egyértelmű volt: jelentős fogyás, valószínű vérszegénység, és a vérnyomáscsökkentő kezelés elhanyagolásának jelei mutatkoztak. Vizsgálatokat és azonnali kivizsgálást javasolt a városi klinikán.

Amikor Julian megkérdezte, miért nem kért soha segítséget tőle, az anyja sokáig várt a válasszal.

-Elvette a telefonomat.

-WHO?

– Verónica. Azt mondta, hogy már belefáradtál a hívásaimba.

Julián lehunyta a szemét.

– Ez hazugság.

Doña Matilde sírni kezdett.

– Azt is mondta, hogy ha bármilyen problémát okozok neked, akkor egy másik városba küld idősek otthonába.

Éjfélkor, miközben egy bőröndben keresett egy takarót, Julián egy laza deszkát talált a falon. Az anyja megpróbálta megakadályozni, hogy elmozdítsa, de aztán feladta. Mögötte egy barna papírboríték volt.

Bent számlakivonatok másolatait, közjegyzői elismervényt és egy lapot talált, amelynek alján Matilde asszony aláírása szerepelt, egy közigazgatási meghatalmazáson.

Julian kétszer is elolvasta a képviselő nevét.

Verónica Ortega.

Aztán valami rosszabbat látott: egy bankszámlakivonaton 62 000 dollár átutalása szerepelt az édesanyja számlájáról Veronica személyes számlájára.

– Anya, te engedélyezted ezt?

Doña Matilde lassan megrázta a fejét.

Mielőtt Julian további kérdéseket tehetett volna fel, egy ajtó nyílását hallották a főházban.

Léptek kopogtak át az udvaron.

És Veronica hangja kintről hallatszott, szárazon és dühösen.

– Anya, kivel beszélsz ilyenkor?

2. RÉSZ
Julian éppen akkor tette a borítékot a kabátjába, amikor Veronica kinyitotta az ajtót.

A húga elegáns köntöst viselt, és az egyik kezében a mobiltelefonját tartotta. Amikor meglátta, megdermedt.

– Mit csinálsz itt?

– Anyához jöttem.

Verónica a patikai szatyorra, az asztalon lévő ételre és Doña Matilde arcára nézett. Aztán elmosolyodott, bár nem a szemébe.

– Figyelmeztetned kellett volna. A házban nagy a rendetlenség.

–A ház elég jól néz ki. A rendetlenség megint itt van.

A csend keményre fordult.

– Ne kezdd, Julian!

–Ételt keresve találtam rá a szemétben.

Veronika keresztbe fonta a karját.

–Anya furcsa dolgokat csinál. Elfelejt dolgokat. Nem tudom minden percben nézni.

– Azt is elfelejtette, hogy a ház az övé?

–Azért lakom ott, mert gondoskodom a gyerekeimről és róla. Valakinek itt kellett maradnia, amíg te üzletembert játszottál.

Julian ugyanolyan erőszakkal akart válaszolni, de eszébe jutottak a mellkasához szorított dokumentumok.

– Majd holnap beszélünk.

– Majd most beszélünk.

– Nem. Holnap, egy ügyvéddel.