Igazságszolgáltatásra volt szükség.

Nem volt örömteli.

Victor ismét megigazította a kabátját.

„Megbánod majd, hogy ezt nyilvánosságra hoztad.”

– Nem – mondtam. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig titokban tartottam a viselkedésedet.

A detektívek elkísérték.

Ahogy elhaladt a legénység mellett, senki sem szólt semmit.

Senkinek sem kellett.

Everett távozása hangosabb volt.

Perekkel, karrierekkel, hírnévvel és politikai kapcsolatokkal fenyegetőzött. New York-i és washingtoni ügyvédeket nevezett meg. Azt állította, hogy ismer szenátorokat, bírákat, bankárokat és a keleti partvidék minden nagyobb biztosítótársaságának munkatársait.

A tisztek továbbmentek.

A pénz arra tanít egyeseket, hogy minden ajtó kinyílik, ha elég nevet hirdetnek.

Szörnyű sokk, amikor elérnek egyet, ami zárva marad.

Mielőtt Everett elhagyta a teraszt, visszanézett Brielle-re.

„Hívd fel Martint. Mondd meg neki, hogy vegye fel a kapcsolatot a hitelezőkkel.”

Brielle nem mozdult.

„Hallottál engem?”

“Igen.”

„Akkor tedd meg.”

“Nem.”

Everett megállt.

Talán ez volt az első alkalom, hogy nyilvánosan visszautasította.

Arckifejezése hidegebb lett, mint a harag.

„Minden, amid van, tőlem származik.”

Brielle letette a telefonját.

„Mindenem a te ellopott pénzedből származik.”

„Te hálátlan gyerek.”

Összerezzent.

Látta, és erősebben nyomta.

„Család nélkül egy nő vagy, akinek van telefonja, de nincs hasznos tehetsége.”

A szavak pontosan oda estek, ahová szánta.

Brielle asszisztensei elfordították a tekintetüket.

A közönsége minden szótagot hallott.

Everettet nem érdekelte.

A megaláztatás elfogadható volt számára, amíg ő irányította az eseményeket.

Brielle hangja remegett.

“Szabadság.”

A biztonságiak a lépcső felé terelték.

Soha többé nem nézett hátra.

Addigra a párt már összeomlott.

A vendégek elkezdtek emlékezni a repülőutakra, megbeszélésekre, migrénes rohamokra és családi vészhelyzetekre. Iparkocsikat hívtak. A kapitányoknak megmondták, hogy készítsék elő a csónakokat. Egy nő, aki nevetett, amikor pezsgő csapódott az arcomba, megpróbált szó nélkül elsurranni mellettem.

Megállítottam.

Claudia Bentonnak hívták. Három jótékonysági bizottságot vezetett Palm Beachen, és rendszeresen adott interjúkat az udvariasságról.

„Benton asszony.”

Vonakodva megfordult.

„Isabella, annyira sajnálom. Fogalmam sem volt, hogy az a lány így fog viselkedni.”

„Nevetted.”

A mosolya elhalványult.

„Kényelmetlenül éreztem magam.”

„Azért nevettél, mert kényelmetlenül érezted magad?”

„Olyan gyorsan történt.”

„Hét percig tartott.”

Megérintette a torkánál lévő gyémántokat.

„Nem értettem a helyzetet.”

„Megértetted, hogy egy idősebb nő egyedül állt, miközben valaki megalázta.”

„Azt hittem, talán az élő közvetítés része.”

– És ettől elfogadható lett?

Klaudia nem tudott mit válaszolni.

Félreálltam.

Szó nélkül távozott.

Egymás után követték a többiek.

Néhányan bocsánatot kértek.

A legtöbben nem.

Vannak, akik átszelik az óceánt, hogy elkerüljék a távolságot aközött, akinek tettetik magukat, és amit a viselkedésük bizonyít.

Fél órán belül csak a legénység, a nyomozók, az ügyvédek, az igazgatósági tagok és Brielle maradtak.

A dzsesszzenészek csendben pakolták össze hangszereiket.

A pincérek elkezdték elszállítani az érintetlen ételt.

Észrevettem egy fiatal utaskísérőt, aki a korlát közelében üvegszilánkokat szedegetett. Remegett a keze.

„Mi a neved?” – kérdeztem.

– Evan, asszonyom.

„Dolgoztál, amikor Brielle pezsgőt szórt?”

“Igen.”

– Mondta valaki, hogy avatkozz közbe?

A lépcső felé pillantott, ahol Victor eltűnt.

„Mr. Laurent azt mondta nekünk, hogy ne közelítsük meg Ms. Marlowe-t a közvetítései alatt. Azt mondta, hogy a panaszai a pozíciónkba kerülhetnek.”

– Mióta van ez így?

„Körülbelül hat hónapja.”

Egy másik szerver felnézett.

„Megríkatta Carlát a Fort Lauderdale-i rendezvényen.”

Brielle hallotta.

„Ki az a Carla?”

A pincérnő rámeredt.

„A nő, akit lefilmeztél, miután elejtett egy tálcát.”

Brielle arca kifejezéstelenné vált.

„Teleképtelennek nevezted” – folytatta. „Te tetted közzé a videót. Az emberek hetekig megtalálták a fiókját, és üzeneteket küldözgettek neki.”

„Nem tudtam a nevét.”

„Ez volt a lényeg.”

A szavak a levegőben lebegett.

Brielle kisebbnek tűnt a körülötte lévő közönség nélkül, bár még mindig ezrek figyelték a telefonján keresztül.

Felvette.

Egy pillanatra azt hittem, hogy véget vet az élő közvetítésnek.

Ehelyett maga felé fordította a kamerát.

A sminkje csíkos volt. Ezüst ruhája még mindig csillogott a fedélzeti lámpák fényében, de a hatás már nem volt elbűvölő.

„Brielle Marlowe vagyok” – mondta. „Ma este megtámadtam és megaláztam egy nőt, mert azt hittem, kevesebb hatalma van, mint nekem.”

Elcsuklott a hangja.

Vett egy mély lélegzetet.

„Tévedtem, mielőtt megtudtam volna a nevét. Tévedtem, mielőtt megtudtam volna, hogy övé ez a jacht. Még akkor is tévedtem, ha senki sem állított meg.”

A legénység felé nézett.

„Úgy bántam az alkalmazottaimmal, mint a kellékekkel. Engedély nélkül posztoltam embereket, és hagytam, hogy a követőim megtámadják őket. Azt mondogattam magamnak, hogy ez szórakoztatás.”

Az élő közvetítés kommentjei túl gyorsan mozogtak ahhoz, hogy olvashatóak legyenek.

„Most befejezem ezt a közvetítést. Nem azért, mert ezt el akarom rejteni, hanem azért, mert az itt dolgozók nem egyeztek bele, hogy a tartalmaim részévé váljanak.”

Rám nézett.

„Befejezhetem?”

Egész este most kért először engedélyt.

“Igen.”

A képernyő elsötétült.

A csend visszatért a Napfordulóra.

Brielle átnyújtotta a telefont Naominak.

„Szükséged van rá?”

„Bizonyítékként igen.”

Elengedte.

„Mi történik most?”

Naomi válaszolt, mielőtt tehettem volna.

„Kihallgatjuk. Az átadással kapcsolatos eszközeit és üzeneteit a házkutatási parancs értelmében felülvizsgálhatják. Független ügyvédet kell felkérnie.”

„Az apám ügyvédje…”

„Az apádat képviseli.”

Ennek a valósága lecsillapodott benne.

Brielle átkarolta magát.

„Nincs hová mennem.”

Reyes kapitányra néztem.

„Kérj meg valakit, hogy gondoskodjon egy autóról.”