Isabela ezután mondott neki valamit, amit eddig nem említett. A férje, Tomás Navarro, néhány hónapig fát szállított Octavio egyik birtokára, mielőtt meghalt a szekérbalesetben. Röviddel halála előtt Tomás azt mondta, hogy a földbirtokos furcsa adósságok és okiratok felhasználásával vásárol telkeket a folyó mentén, amelyekről sok paraszt esküdött, hogy nem írta alá őket.

„Azt hittem, csak pletykák” – vallotta be Isabela. „Aztán meghalt, és már csak arra tudtam gondolni, hogy etessem a gyerekeimet.”

Rafael úgy érezte, hogy a fenyegetés csak egy másik formát öltött.

Két nappal később egy hírnök érkezett egy lepecsételt dokumentummal. A dokumentum szerint Rafael 1800 pesóval tartozott egy régi kölcsön után, és mivel nem fizetett, Octavio Cárdenasnak joga volt a birtokba venni a ranchot. Rafael elolvasta az állítólagos aláírást az alján, és szárazon felnevetett.

– Az apám meghalt, amikor 19 éves voltam. Ez a kölcsönszerződés szerint 8 évvel ezelőtt tanú volt.

Isabela a pecsétre nézett.

– Akkor hamis.

– Igen. És úgy van megcsinálva, hogy valódinak tűnjön.

Mielőtt a bíró elé vihették volna, fejhallgató hangját hallották.

Octavio hat fegyveres emberrel jelent meg. Ezúttal leszállt a lováról, és úgy tartotta a dokumentumot, mintha halálos ítélet lenne.

– Délig van idejük indulni.

– Nincs semmi hatalmad – felelte Rafael.

– Van egy elismert adósságom, és elég emberem ahhoz, hogy biztosítsam annak tiszteletben tartását.

Két munkása az öntözőárok széle felé sétált. Rafael túl későn vette észre, mit cipelnek: ásókat, csákányokat és egy fa zsilipet.

Nem azért voltak ott, hogy kilakoltassák.

Azért jöttek, hogy elárasszák.

A férfiak áttörték a töltést, amely a felesleges vizet egy másodlagos mederbe terelte. Az esőzések által felduzzadt sodrás hevesen Rafael legelői felé fordult.

„Mateo, vidd a lovakat a felső karámba!” – kiáltotta Rafael.

A fiú elszaladt. Lucía felkapta Gabrielt és bement a házba, Moro pedig a lábaiba kapaszkodott. Isabela felkapott egy deszkát a fészerből, amikor egy mezőgazdasági munkás megpróbálta megragadni a karját.

– Ne érj hozzám!

Megütötte az alkarján, mire a férfi felsikoltott.

Rafael egy másik, még mindig ásó férfira vetette magát. Egy bottal megütötték a vállán, és térdre esett. Octavio előrenyomult a vízben.

– Figyelmeztettelek. Eladhattad volna.

– És emberként jöhettél, nem tolvajként.

Octavio belerúgott a bordáiba.

Abban a pillanatban a töltés egy egész szakasza beomlott. Víztömeg árasztotta el a földet. A szarvasmarhák bőgtek. A lovak nyerítettek és a kerítésnek csapódtak. Mateo éppen időben nyitotta ki a felső karám kapuját, hogy egy sziklás domb felé vezesse őket.

Octavio látta, hogy az állatok elmenekülnek, és odafutott, hogy elállja az útjukat.

Rafael felkelt és egyetlen ütéssel leterítette. Mindketten a sárban hemperegtek. Octavio a kabátja alá nyúlt és előhúzott egy pisztolyt.

Isabela látta, ahogy az ágyú felemelkedik.

Felkapott egy vasvödröt, és teljes erejéből a földbirtokos csuklójára csapott. A fegyver a vízbe esett. Rafael először azt vette fel.

Egy lövés visszhangzott az útról.

Mindenki lefagyott.

Eusebio Salcedo parancsnok két vidéki rendőrtiszttel érkezett. Megkapta Rafael levelét, és miután látta a vihart és hallotta a fegyveres férfiakat lovagolni a tanya felé, úgy döntött, hogy elindul.

– Fegyverek a földön!

Octavio mezőgazdasági munkásai megpróbáltak elmenekülni, de az út mély sárrá változott. Négyet perceken belül elfogtak. A másik kettő a mesquite fák felé futott.

Octavio nem várt. Felpattant egy szabadon lógó lóra, és elmenekült a folyóparti galériaerdőbe.

Mateo kétségbeesetten mutatott rá.

– A régi faház felé tart!

Rafael ismerte azt az utat. A faház évek óta Octavióé volt, és egy emelkedőn épült, távol a kíváncsi szemektől.

„Mit tartasz ott?” – kérdezte Eusebio.

Máté mindenki előtt válaszolt.

– Tegnap este láttam az egyik emberét, amint egy doboz iratot cipelt.

Rafael felült a lovára és Octavio mögött ellovagolt. Eusebio követte.

Az üldözés egy kanyarulat közelében ért véget, ahol a folyó gyökerestül kicsavarodott rönköknek csapódott. Octavio leszállt a lováról, megcsúszott, és egy gyökéren lógva maradt az áramlat felett.

Rafael érkezett meg először.

El is ejthettem volna.

Ehelyett lefeküdt a sárba, és megfogta a csuklóját.

– Ne engedj el! – zihálta Octavio.

– Nem fogok olyanná válni, mint te.

Épp akkor vette fel, amikor Eusebio megérkezett.

De amikor megbilincselték, Octavio nevetni kezdett.

– Azt hiszik, Rafael vize miatt volt. Semmit sem értenek.

Rafael a faház felé nézett.

Bent, egy meglazult padlódeszka alatt találtak egy számlakönyvet, 7 hamisított okiratot és egy térképet, amelyen több folyóparti ingatlan szerepelt.

Egyiküket Tomás Navarrónak hívták.

És a név mellett egy jegyzet állt, amely 3 nappal az Isabela házát elpusztító árvíz előtt kelt:

—NYISSÁTOK KI AZ ÉSZAKI KAPUT. HAGYD, HAGYD A VÍZ TÖBBET.

3. RÉSZ
Isabela háromszor is elolvasta a mondatot, mire megértette. Aztán úgy ejtette el a papírt, mintha megégetné.

– Nem az eső volt – suttogta.

Senki sem válaszolt.

Eusebio parancsnok becsukta a kabin ajtaját, hogy megvédje a dokumentumokat a víztől. Rafael Isabela előtt állt, de nem próbálta megérinteni. Tudta, hogy vannak fájdalmai, amelyek eleinte nem tudtak csillapítani.

A dokumentumok azt mutatták, hogy Tomás okiratok számát és parasztok nevét másolta, miközben fát szállított Octavio számára. Felfedezte, hogy a földbirtokos koholt kölcsönök, hamisított aláírások és fenyegetések révén szerzett földet, különösen a vízhez való hozzáférésű területeken.