Octavio kétszer is megpróbálta megvenni Isabela földjét. Tomás ezt elutasította. Aztán felmerült egy állítólagos adósság. Tomás kérdezősködni kezdett. Egy héttel később meghalt, amikor a szekerével felborult egy hegyi úton.
Izabella felnézett.
– Azt mondod, hogy őt is megölte?
Euszebiosz óvatos volt.
„Azt mondom, hogy most már van okunk kivizsgálni a halálát. Nem mondhatok többet, amíg nem vizsgáltuk felül az ügyet, nem beszéltünk tanúkkal, és nem vittük bíró elé.”
Octavio, aki megbilincselt kézzel ült, megvetően mosolygott.
– A halottak nem tesznek tanúvallomást.
Matthew felé lendült.
– Az apám valóban beszélt! Írásban hagyta!
Rafael utolérte a fiút, mielőtt az elütötte volna a földbirtokost.
– Máté, nem.
– Mindent elvett tőlünk!
– És pontosan ezért nem fogod feladni azt sem, ami vagy.
Mateo remegett a dühtől. Aztán Rafael mellkasához temette az arcát, először mióta megérkezett a ranchra.
A gesztus mindenkit megdöbbentett.
Octavio elkapta a tekintetét.
A kunyhóban találtak még valamit: egy nyugtát, amelyet két munkás írt alá, akik 30 pesót kaptak azért, mert éjszaka kinyitottak egy zsilipet Isabela háza felett a folyón. A dátum egybeesett az árvízzel, amely elpusztította a zsilipet. Találtak egy Tomástól a békebírónak címzett, soha meg nem érkezett levelet is, amelyben leírta a felfedezett hamisítványokat. Valaki ellopta.
Eusebio egy száraz dobozba gyűjtötte a dokumentumokat.
– Ezzel Cárdenas ma nem fog visszatérni a haciendájára.
Octavio abbahagyta a mosolygást.
Lassan jutottak vissza a ranchra. Az áramlat két kerítést is ledöntött, elárasztotta a tyúkólat, és a fészer egy részét is ledöntötte. A vályogház még állt, de a víz elérte a veranda első lépcsőfokát.
Lucía Gabrielbe kapaszkodva várt. Amikor meglátta az anyját, elszaladt.
– Megint el kell mennünk?
A kérdés nagyobb erővel hasított Isabelába, mint bármilyen fenyegetés.
Nézte a sarat, a kidőlt oszlopokat, az úszó deszkákat, Rafael már feldagadt vállát. Hónapok óta arra készült, hogy elveszít valami mást is: a házát, az állását, a kevés élelmét, a gyerekeit. A szökés szokása belé ivódott.
Rafael letérdelt Lucia elé.
– Amíg megjavíthatjuk, addig nem.
A lány az anyjára nézett.
– Megtehetjük?
Izabella nyelt egyet.
– Igen. Ezúttal igen.
A következő három napban más családok is bíróság elé álltak. Hamis aláírásokkal ellátott okiratok kerültek elő, bizonyítékok soha nem igényelt kölcsönökről és tanúvallomások tűzesetekről, amelyek azután történtek, hogy a családok elutasították Octavio ajánlatait.
A nyomozás megszűnt Rafael szaváról szólni egy hatalmas ember ellen.
Az egyik munkás bevallotta, hogy szabotálta a zsilipet, amely lerombolta Isabela házát. Egy másik beismerte, hogy Octavio napokkal a baleset előtt meglazította Tomás szekerének egyik kerekét.
Isabela a bíróságon egy fapadon ülve hallgatta végig ezt a kijelentést.
Nem sírt.
Csak lehunyta a szemét.
Aztán kiment az udvarra, és egy falnak támaszkodott. Rafael követte, távolságot tartva.
„Nyolc hónapig azt hittem, Tomás a balszerencséje miatt halt meg” – mondta. „Aztán azt gondoltam, hogy a ház elvesztése is balszerencse. Mennyit bír ki valaki, mielőtt elkezdi hinni, hogy a világ bünteti?”
Rafael a tér felé nézett.
-Nem tudom.
-Én sem.
– De azt tudom, hogy kimentettél három gyereket egy összeomló házból, órákon át gyalogoltál az esőben, majd szembeszálltál a fegyveresekkel. Ez nem egy legyőzött ember műve volt.
Izabella mély levegőt vett.
–És te? Miért kockáztattad a tanyádat értünk?
Rafaelnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.
„Először azt hittem, csak egyetlen éjszakára nyitok ajtót. Aztán Mateo elkezdte a szerszámokat olyan helyekre tenni, ahová nem valók, Lucía tollakkal töltötte meg a folyosót, Gabriel pedig úgy döntött, hogy az ingem jobb szalvétának való, mint bármelyik rongy. Amikor Octavio azt mondta, hogy terhére vagy, rájöttem, hogy a ház már nem üres.”
Isabela a könnyein keresztül felnevetett.
Ez volt az első az árvíz óta.
A folyamat több hónapig tartott. A bíró érvénytelenítette a hamisított okiratokat, és több családnak visszaadta a földeket. A keréken tett vallomás, valamint egy kovács tanúvallomása, aki látta Octavio embereit a szekér közelében, Tomás halálát bizonyított bűncselekménnyé tette.
Az igazság ismerete nem hozta vissza a férjét, de Isabela végre megtudta, miért halt meg: megpróbálta megakadályozni, hogy mások megfosszák vagyonukat.
Amikor beköszöntött az ősz, Rafael komolyan nekilátott a tanya rendbetételének. A szomszédok, akiknek évekig segített, oszlopokkal, zsindellyel és szerszámokkal jelentek meg. Mateo vele együtt építette újjá a kerítéseket. Rafaelnek már nem kellett megmondania neki, hová tegyen mindent.
„Laza az a csomó” – jegyezte meg egy reggel.
– Nem laza.
Rafael meghúzta a kötelet, és a rúd megbillent.
Mateo összevonta a szemöldökét.
– Ez egy kicsit gyenge.
– Ezt én is így gondoltam.
Lucia sárga virágokat ültetett a folyosó mellé, pedig mindenki azt mondta neki, hogy a csirkék el fogják pusztítani őket.
– Akkor ültetek még.
Gabriel felállt, kapaszkodva a székekbe. Moro úgy követte, mint egy fáradt őr.
Isabela folyton azt hajtogatta, hogy miután rendbe hozták a tanyát, másik helyet kell keresnie. Valahányszor ezt kimondta, Mateo lehajtotta a fejét. Lucía dühös lett. Rafael ugyanígy válaszolt.
– Majd ha eljön az a nap, beszélünk.
Ez a nap tavasszal jött el.
A bíró átadta Isabelának a dokumentumokat, amelyek elismerik a jogát a Tomásé volt földterületre. A ház egy részét örökre elvesztette, de a föld még mindig az övé volt.
