– Most pedig nézd meg ezt: itt vannak a próbáid, itt vagyok én, és itt egy férfi várja, hogy újra félj.

Inés megmosta az arcát.

Délben lépett be a gyűlésterembe a zöld jegyzetfüzettel és a számlákkal. Julián segített neki kivinni őket az ajtóig. Zamora már bent volt.

120 tag, egy zajos ventilátor és egy asztal volt ott, ahová Octavio letette a megállapodást.

Carmen később érkezett meg. Kereste a férjét, de végül a lányaival ült.

– Nem kellett volna annyiszor egyedül hagynom – mormolta.

Inés nem válaszolt azonnal. Aztán közelebb húzta a székét.

Octavio barátságról, türelemről és fennálló adósságokról beszélt. A legelők és a kút átadását nagylelkű engedményként mutatta be a további problémák elkerülése érdekében.

Amikor Eusebio felé nyújtották a tollat, Inés felállt.

– Kérem, hogy aláírás előtt tekintse át a nyugtákat.

Az elnök jelezte, hogy a döntést a tagoknak kell meghozniuk. Julián kérte, hogy hallgassák meg őket, de Octavio ragaszkodott a szabályzathoz.

Ekkor Euszebiosz letette a tollát.

Luciára nézett, majd Inesre.

– Ő vezeti a farmomat.

– Ő majd beszél az én nevemben.

Inés az asztalhoz lépett.

Nem azzal kezdte, hogy felszámolta az áldozatait. Kinyitotta a jegyzetfüzetét, és dátum szerint rendezte a számlákat.

Elmagyarázta a 14 befizetést, és megmutatta, hol számítottak ki kamatot anélkül, hogy bizonyos részleteket megfelelően levontak volna. Amikor Octavio azt mondta, hogy ezek hiányos számlák, elővette a 60 szarvasmarha számláját.

– Akkor töltsd ki ezt a részt.

Maga elé tette.

A papíron ott volt az aláírása, a pecsétje, és egy kifejezett utalás a kölcsönre.

Octavio azt állította, hogy kavarodás történt az élelmiszervásárlások során. Zamora felállt, és a nyugtán szereplő leírásra mutatott.

Nem tudtak mindent ott megoldani, de nem volt okuk földátruházást aláírni anélkül, hogy ezt a különbséget tisztázták volna.

Az elnök felfüggesztette a megállapodás bemutatását.

Körülöttük más gazdák is elkezdtek beszélni a takarmánygyártó céggel fennálló saját számláikról.

Ramiro Inés felé hajolt.

– Mindezt elkerülhetted volna.

A nő ránézett anélkül, hogy lehalkította volna a hangját.

– Te is levonhattad, amit kaptál.

Elvesztette a hidegvérét.

– Mindez nem történt volna meg, ha nem alázol meg!

A csend azonnal beállt.

Inés emlékezett az eljegyzési ruhára, a vendégekre és az évekre, amikor leülés nélkül szolgált.

– Az, hogy elutasítottunk, nem adott jogot arra, hogy megbüntess minket.

Eusébio felállt.

Remegő kezekkel nyugodott a szék támláján.

– A lányom nem kényszerített az aláírásra.

–Elfogadtam a feltételeket, aztán úgy döntöttem, hogy őt hibáztatom.

Azokra a férfiakra nézett, akik évekig hallgatták az ő verzióját.

– Ő tartotta fenn ezt a házat, miközben én hagytam, hogy ők a szégyenünknek nevezzék.

Inésnek össze kellett szorítania az ajkait.

Gyakran képzelte, hogy az apja meg fogja védeni. Az, hogy végre meghallotta, nem törölte el a történteket, de már nem érezte magát egyedül az igazsággal.

A későbbi felülvizsgálat megerősítette az elmaradt fizetéseket. Az ügyvédek beleegyeztek a fennálló tartozás elengedésébe és a biztosíték feloldásába.

Julian részéről nem volt pénz.

Eusebio átadta Inésnek a hivatalos dokumentumokat, és hivatalosan is visszaadta neki az adminisztratív eszközöket. Inés feltételekkel fogadta el a megbízást: díjazás, teljes hozzáférés a dokumentumokhoz, és a fontos döntések megvitatása mindkét lánnyal.

Az apja tiltakozni készült.

Aztán odahozott egy széket.

A megbékélés lassan haladt. Carmen megtanult kérdéseket feltenni, mielőtt terveket szőtt volna. Lucía egy parrali varrónővel kezdett dolgozni, és már nem őt mutatták be a család házassági reménységének.

Julian továbbra is látogatta Inest.

Veszekedtek a szarvasmarhákról, nevetgéltek az étkezések alatt, amiket már nem neki kellett felszolgálnia, és együtt jártak az első zeneóráikra.

1990 márciusában elvitte egy kilátópontra. Nem voltak jelen családtagok vagy vendégek.

Elővett egy gyűrűt, de a dobozt zárva tartotta.

– Feleségül akarlak venni.

– Azt is szeretném, ha meg tudnád mondani, hogy még nem.

Inés megcsókolta, mielőtt válaszolt volna.

Júniusban házasodtak össze.

Lucía átöltözött. Carmen bocsánatot kért anélkül, hogy bross vagy tanács mögé bújt volna. Eusebio elkísérte a bejáratig, és megvárta, míg Lucía felajánlja neki a karját.

Évekkel később Inés meglátta a tengert.

Levette a cipőjét, és lassan besétált, felemelve a szoknyáját, ahogy a hullámok a térdéig értek. Julián a homokon maradt, és a holmijára vigyázott.

Amikor visszaért, megkérdezte tőle, hogy sokáig várt-e.

Megrázta a fejét.

Inés a vízparton hagyott lábnyomaira nézett. Arra a lányra gondolt, aki 80 ember előtt nemet mondott anélkül, hogy tudta volna, mennyibe fog kerülni.

Most először nem sajnálta a lányt.

Szerette volna odalépni hozzá, megfogni a kezét, és elmondani neki, hogy egy nap ő is odaér, ​​anélkül, hogy bárkinek is köszönhetné az életét.