A gazdag férj diszkréten követte a feleségét… és szóhoz sem jutott, amikor felfedezte, hogy kit látogat meg.

1. RÉSZ

Reggel 6:40-kor Mariana telefonja rezegni kezdett a reggelizőasztalon. A képernyőre nézett és elsápadt.

Alejandro Castañeda az étkező másik végéből vette észre. A hajnali fény beáradt guadalajarai rezidenciájának ablakain, megvilágítva a márványpadlót és egy olyan család portréit, amely azzal kérkedett, hogy nincsenek titkai.

„Nem fogsz válaszolni?” – kérdezte.

– Ő egy beszállító. Biztos aggódik egy megrendelés miatt.

Mariana felvette a telefont, és kiment a folyosóra. Olyan halkan beszélt, hogy Alejandro csak egyetlen mondatot tudott meghallani:

– Ne hagyd egyedül. Dél előtt megérkezem a gyógyszerrel.

Amikor visszatért, mosolyt erőltetett. Kinyitotta a táskáját, zsebkendőt keresve, és több doboz antibiotikumot, kötszert és fecskendőt tárt fel.

Beteg vagy?

– Nem. Egy nőnek szólnak a támogató csoportból.

Mariana gyorsan becsukta a táskáját. Mielőtt elment, megcsókolta a férjét, de kerülte, hogy közvetlenül a szemébe nézzen.

Alejandro vezette a Castañeda Group szállodaláncot, amelyet az apja, Héctor Castañeda alapított. Pénze, tekintélye és egy olyan házassága volt, amelyet mindenki tökéletesnek tartott. Azon a reggelen azonban látta, hogy Mariana távozik a terepjárójával, és a kapu felé néz, mintha attól félne, hogy valaki felfedezi.

Hector az irodában várta egy mappával az asztalon. Paulina, Alejandro féltestvére, az ablaknál állt.

– Elkéstél – mondta Hector.

– A megbeszélt időpontban érkeztem.

—Egy alkalmazott a megbeszélt időben érkezik. Egy Castañeda korán érkezik.

Alejandro leült. Az apja kinyitotta a mappát, és belecsúsztatott egy fényképet.

Mariana egy szerény klinika előtt jelent meg. Egy fehér köpenyes férfi ölelte át. A kép távolról készült, pontosan abban a pillanatban, amely a legkompromittálóbbnak tűnhetett volna.

– Ki követte őt?

– A lényeg az, hogy mit tesz a feleséged.

– Majd én eldöntöm.

Hector szárazon felnevetett.

– Figyelmeztettelek, hogy egy vagyontalan nő végül valami mást fog keresni ezen a vezetékneven kívül is.

Paulina megpróbált közbelépni.

– Apa, egy fénykép nem bizonyítja a hűtlenséget.

Hector egy pillantással elhallgattatta.

Bár Alejandro nem bízott apja szándékaiban, a kétely magja már elült. Délután felfedezte, hogy Mariana már majdnem négy hónapja készpénzt vesz fel. Több mint 180 000 pesót költött, és eladta a gyémánt karkötőt, amit apja adott neki az évfordulójukra.

Nem értette, miért. Mariana bármennyit kérhetett tőle. Ami fájt, az az volt, hogy inkább megvált a holmijaitól, mintsem hogy megbízzon benne.

Azon az estén megint kiment.

Alejandro követte őt egy céges autóval. Mariana gyógyszert vett egy tonalai gyógyszertárban, ételt egy kis étteremben vett fel, majd elhajtott egy burkolatlan utcájú környékre.

Belépett egy kis házba, amely egy elszáradt bougainvillea mögött rejtőzött.

Alejandro egy ablakhoz lépett.

Mariana egy idős, ősz hajú nő előtt térdelt, aki a lábán lévő sebet ápolta, miközben vizet melegített egy lavórban.

– Nem kellene több pénzt költened rám – mondta a nő. – Eladtad az ékszereidet.

– Az ékszereket le lehet cserélni. Az életét nem.

–Ha Hector rájön, hogy te találtál rám, tönkreteszi a házasságodat.

Sándor megdermedt apja nevének hallatán.

Az idős asszony készített egy fényképet. A képen egy ötéves kisfiú látható egy szökőkút mellett. Ugyanaz az anyajegy volt a szemöldöke felett, amit Alejandro minden reggel látott a tükörben.

– Az én kis Alexandrie-m – suttogta.

Ez a név egy ajtót nyitott meg az emlékezetében.

Alejandro hirtelen belépett.

Mariana ijedten felugrott.

„Ki ő?” – kérdezte.

– Hadd magyarázzam el.

– Mióta ismered őt?

– 4 hónapig.

Alejandro úgy érezte, hogy felesége hallgatása egy második árulás.

Az idős asszony megpróbált felállni, de a lábai feladták. Ösztönösen elkapta. Amikor megérintette, a nő sírni kezdett.

– Még mindig apám szemei ​​vannak benned.

Alejandro félreállt.

– Az édesanyám meghalt, amikor 6 éves voltam.

A nő nehezen lélegzett.

– Ezt hitette veled Hector. Rosa Maria Solis vagyok, és az anyád.

2. RÉSZ

Rosa María egy ezüstérmet vett elő a fiókból. Alejandro teljes neve és keresztelőjének dátuma volt rágravírozva.

– A 3. születésnapodon adtam neked. Nem kértél tortát. Rizspudingot és fahéjat kértél.

Alejandro emlékezett arra az ízre és egy hangra, ami a konyhában énekelt neki. Az apja mindig azt mondta, hogy ezeket az emlékeket az anyja halála után találta ki.

– Miért nem keresett engem soha?

– Megtettem. Az őreitek kiutasítottak. A leveleimet visszaküldték. Hector azzal fenyegetett, hogy emberrablással vádol, ha még egyszer a közelükbe merészkedem.

Alejandro Marianára nézett.

– El kellett volna mondanod.

– Beteg volt és rémült. Arra kért, hogy ne tegyem tönkre az életedet, amíg nem gyűjtök bizonyítékot.

– Ez volt az én igazságom.

– Igen – ismerte el Mariana. – És tévedtem, hogy téged választottam. De nem bánom, hogy életben hagytam.

Másnap reggel Alejandro meglátogatta Esteban atyát, egy tonalai plébánián élő papot. A férfi megtartotta az eredeti keresztlevelének másolatát.

A dokumentumban Rosa María szerepelt anyaként. A későbbi bejegyzést César Barragán, a család ügyvédjének segítségével módosították.

A pap mesélt neki Teresa Godínezről, a Castañeda család egykori házvezetőnőjéről is.

Teresa Zapopanban bujkált. Amikor meglátta Alejandrót, kinyitott egy levelekkel teli, sárga szalaggal átkötött dobozt.