2. RÉSZ
Nem válaszoltam.

Ha Mauricio nem tudta, hogy láttam a számlákat, akkor is úgy akartam maradni.

Először anyámmal mentem.

Elena a konyhában ült és kávézott, amikor elé tettem az első átutalás másolatát.

– Ön engedélyezte ezt?

Néhány másodpercig nézte.

-Igen.

-Mert?

– Mauricio majdnem elveszítette a társaságát.

Elmagyarázta, hogy a bátyám adósságot halmozott fel, miután két nagy ügyfelem lemondott projekteket. Lejárt fizetési tartozásai voltak, és egy banki hitele is fizetésképtelenné vált.

„Kölcsön kért tőlem” – mondta. „A fiam volt.”

– És te adtad neki?

– Az első alkalommal igen.

Ez volt az a nyom, amit hiányoltam.

Az első alkalommal.

— Mi történt ezután?

Elena lenézett.

Mauricio hetekkel később visszatért. Aztán megint. Amikor a nő nem volt hajlandó több pénzt adni neki, elkezdte a hatalmát arra használni, hogy „ideiglenesen elhelyezze” a pénzeszközöket, amelyeket állítólag visszafizetne, amint megkapja a fizetését valamilyen építési munkáért.

– Tudtad, hogy megkérdezés nélkül mozgatja a pénzt?

– Először nem.

– És mikor fedezted fel?

– Azt követeltem tőle, hogy hagyja abba.

– De nem állt meg.

Anyám hallgatott.

Laura tudta?

Ujjai megszorultak a pohár körül.

– Egy részét tudtam.

A nővéremet a patikában találtam, amit a férjével közösen vezetett.

Amikor megkérdeztem tőle, hol aludt anyánk az elmúlt hónapokban, így válaszolt:

–Néha Mauricióval. Néha velem.

Előhúztam egy számlát, amit Ignacio talált a nyugták között: gyógyszereket szállítottak közvetlenül a vályogház címére.

Laura elvesztette a színét.

– Mióta tudod ezt?

—Javier…

– Mióta?

– Már néhány hónapja.

Legszívesebben ráüvöltöttem volna. De nem tettem.

Miért nem hívtál soha?

– Anya megtiltotta.

– És mindig megteszed, amit anya kér, amikor tudod, hogy szenved?

Laura becsukta a patikát, mielőtt válaszolt volna.

Azt mondta, furcsa mozdulatokat vett észre, miközben Elenának segített néhány recepttel. Szembeszállt Mauricióval, aki megesküdött, hogy visszaadja a pénzt. Laura úgy döntött, hisz neki.

Azóta saját zsebből fizette a gyógyszereket és az élelmiszereket.

– Azt hittem, összeszedem magam, amíg felépül.

–Feltartani őket? Anya egy lyukas házban aludt.

Laura sírni kezdett.

– Féltem, hogy tönkreteszem a családot.

– A csend nem mentette meg. Csak azt jelentette, hogy senki sem látta, mi történik.

Aztán valami sokkal rosszabbat árult el nekem.

– Mauricio módokat keres édesanyja házának refinanszírozására.

Még aznap délután elmentem a család házához.

Mauriciót az ebédlőben találtam a feleségével, Patriciával és egy ingatlanügynökkel.

Értékelések voltak az asztalon.

A bátyám látszólag kényelmetlenül érezte magát.

– Mit csinálsz itt?

– A közelben haladt el.

A tanácsadó elmagyarázta, hogy a „tőke felszabadításának” alternatíváit elemzik.

– Anya tudja? – kérdeztem.

Patrícia válaszolt.

– Mindez a vagyonod védelmét szolgálja.

– Kitől védi őt?

Mauricio mereven elmosolyodott.

– Semmit sem árulunk.

Odamentem a dokumentumokhoz.

– Mi lenne, ha eladnák?

Patrícia vállat vont.

– Egyszer majd a tiéd lesz.

Ránéztem.

— Az anyám még él.

A csend azonnal beállt.

Az áthelyezéseket nem említettem.

Sem a vályogházat.

Amikor távoztam, Mauricio elkísért a kapuig.

– Mondott neked valami furcsát anyukád?

– Furcsa, mint mi?

– Mostanában összezavarodik a pénzügyekben.

Csak bámultam rá.

– Talán többet ért, mint gondolnád.

Elmentem.

Tíz perccel később Ignacio hívott.

– Találtam egy másik ingatlant.

– Mauritiusról?

– Elena által.

Ő adta meg nekem az információt.

Ugyanaz a telek volt, ahol a vályogház állt.

Másnap reggel ellenőriztük a tulajdoni lapokat. Apám több mint húsz évvel ezelőtt vette meg azt az ingatlant, és kizárólag anyám nevére írta be.

Mauricio meghatalmazása nem tartalmazott elegendő felhatalmazást az eladására külön engedély nélkül.

– Akkor az a ház az övé.

-Teljesen.

Ignacio előzetes értékbecslést kért.

Az ipari parkok bővítése a környéken megsokszorozta a föld értékét.

A szám szóhoz sem jutott.

– Ezzel kényelmesen élhetne élete végéig.

Ignacio megnyitott egy másik aktát.

– Ezt már tudja.

Nyolc hónappal korábban egy fejlesztő több millió dolláros ajánlatot tett.

Anyám saját kezűleg utasította vissza.

Elmentem hozzá a dokumentummal.

– Tudtad, mennyit ér?

-Igen.

– És jobban szerettél ott aludni?

Elena állta a tekintetemet.

– Nem voltam ott, mert nem volt más választásom.

—Akkor miért?

– Mert ez volt az egyetlen hely, ahol egyikőtök sem döntött helyettem.

Néma maradtam.

Anyám folytatta:

– Mauricio az aláírásaimat akarta. Laura el akarta kerülni a vitákat. Te meg akartál győződni róla, hogy nem fogyok ki a pénzemből. Mindenki azt mondta, hogy gondoskodni akar rólam. Senki sem kérdezte meg, mit akarok.

Szégyelltem magam.

– Teszteltél minket?

– Nem. Abbahagytam a mentésüket. Az nem ugyanaz.

Aztán megduplázta az ajánlatot.

– Holnap le akarok ülni mindhármukkal.

– Mauricio hazudni fog.

– Akkor hadd beszéljen.

– És akkor?

Anyám felkelt.

– Majd később szólok.

Azon az estén Mauricio négyszer hívott.

Nem válaszoltam.

Mert most először értettem meg, hogy ez nem az én csatám, amit meg kell nyernem.

Ez volt Elena élete.

És egyszerűen úgy döntött, hogy visszaszerzi.

3. RÉSZ
A vacsora a családi házban zajlott, ugyanabban, ahol felnőttünk, és ahol még mindig ott lógott négyünkről egy fénykép apám, Arturo előtt, hónapokkal a halála előtt készült.

Anyám érkezett meg először.

Laura később megjelent, feszülten és fáradt szemekkel.