Mauricio Patricia és egy üveg drága bor kíséretében lépett be.

Én voltam az utolsó.

Elena megkérte Ignaciót, hogy várjon a nappaliban, az étkező előtt, a szükséges dokumentumokkal. Nem akarta, hogy jogi csapdának tűnjön.

Hallgatni akarta a gyerekeit.

Mauricio a forgalomról, az új szerződésről és arról beszélt, hogy milyen jól néz ki az anyukája.

Patricia bort szolgált fel.

Laura alig nyúlt az ételhez.

Megvártam, míg befejezik a levest.

– Mauricio, hogy állnak anya számlái?

A kanala csak egy pillanatra állt meg.

-JÓ.

– Biztonságos?

– Én irányítom őket.

– Minden lépést ő engedélyez?

-Természetesen.

Anyám hallgatott.

– Ő engedélyezte azt a pénzt is, ami az építőipari cégedhez került?

Patricia letette a poharat az asztalra.

– Javier, ne kezdd!

Mauricio összevonta a szemöldökét.

„Anyám segített, amikor a cégnek szüksége volt rá. Ez nem titok.”

Megcsináltam az első átutalást.

– Ez itt, igen.

Mauricio ránézett.

Aztán feltettem a másodikat.

Aztán egy harmadik.

– És ezek?

Az arckifejezése megváltozott.

– Nekik is van magyarázatuk.

– Hallunk téged.

Mauricio azzal kezdte, hogy felmondott szerződésekről, finanszírozott gépekről és beszállítókról beszélt, akik bepereléssel fenyegetőztek.

Elmondása szerint, ha a cége csődbe menne, évek munkáját veszítené el, és több tucat alkalmazott maradna fizetés nélkül.

„Szükségem volt néhány hétre” – mondta. „Ennyi volt.”

Laura keserűen felnevetett.

– Ezt mondtad nekem hat hónappal ezelőtt.

Mauricio felé fordult.

– Te maradj ki belőle.

Laura mély levegőt vett.

– Már belekeveredtem, amikor úgy döntöttem, hogy hallgatok.

Most először mondta el mindenkinek, amit nekem a gyógyszertárban elmagyarázott. Szabálytalan fizetéseket fedezett fel, szembesítette Mauriciót, és elfogadta az ígéretét, hogy minden fillért visszafizet.

Aztán kifizette a gyógyszereket, az élelmiszereket, és Elena néhány konzultációját is, hogy pótolja a hiányosságokat.

– Nem fogadtam el pénzt anyától – mondta sírva –, de tudtam, hogy valami baj van, és inkább elkerültem a verekedést.

Mauricio a tenyerével az asztalra csapott.

– Mert tudtad, hogy próbálom kitalálni!

– Nem – felelte Laura. – Mert féltem szembenézni veled.

Patrícia közbelépett.

„Úgy beszélnek, mintha Mauricio átvert volna egy idegent. Családi pénzről van szó.”

Anyám lassan felemelte a tekintetét.

Azt válaszoltam:

– Anya pénze az anyukáé.

Patricia összeszorította a száját.

– Végül ezek az ingatlanok a tiéd lesznek.

Ezúttal Elena szólalt meg.

– Végül is mi van, Patricia?

Senki sem válaszolt.

Anyám otthagyta a szalvétát a tányér mellett.

– Hallani akarom Mauricio befejezését.

Mély lélegzetet vett.

– Vissza akartam adni.

– Mikor? – kérdezte Elena.

– Amikor a Celaya projekt lezárul.

– Ez a projekt három hónappal ezelőtt meghiúsult.

Mauricio meglepetten nézett rám.

Nem szóltam semmit.

Elena tudta.

– Azt is tudom, hogy megpróbáltad refinanszírozni ezt a házat – folytatta.

– Csak mérlegeltem a lehetőségeket.

– Anélkül, hogy szólt volna.

– Nyolcvan éves vagy, anya. Vannak bonyolult pénzügyi dolgok.

Elena arca megkeményedett.

– Hetvennégy éves vagyok.

Mauricio hallgatott.

Ez a tévedés hangosabban beszélt sok vádnál.

Anyám Ignacióhoz fordult.

Az ügyvéd bejött, és egy mappát tett az asztalra.

—Elena Salgado asszony kérésére áttekintettem a meghatalmazást és az elmúlt két évben végrehajtott tranzakciókat.

Mauricio elsápadt.

– Az ő kérésére?

– Igen – felelte Ignacio.

Addig Mauricio azt feltételezte, hogy én irányítok mindent.

Ez volt az ő hibája.

Elena kinyitotta a mappát.

– Azt hitted, Javier a megmentésem érdekében nyomoz. Javier is így gondolta először.

Rám nézett.

– De nekem nincs szükségem egy másik fiúra, aki irányít engem.

Éreztem a csapást, és elfogadtam.

-Igazad van.

Anyám folytatta:

– Az első összeget azért kölcsönadtam, mert közvetlenül kérted. A másodikról még mindig beszélünk. Aztán úgy viselkedtél, mintha a hatalom, amit apád halálakor adtam neked, felhatalmazás lenne arra, hogy azt csinálj vele, amit akarsz.

– Nem így volt.

– Akkor mondja meg, miért jelennek meg a tranzakciók az írásbeli elutasításom után.

Mauricio átnézte a dokumentumokat.

– A vállalatnak likviditásra volt szüksége.

– Ez megmagyarázza az indítékodat. Nem ad felhatalmazást rá.

Patricia megpróbálta megvédeni.

–Elena, ha Mauricio elesne, mindenki veszítene.

Anyám felé fordult.

– Már vesztésre álltam.

Csend.

– Pénzt vesztettem. Elvesztettem a lelki békémet. És néha azért hagytam el a saját otthonomat, mert minden beszélgetés veled a tulajdoni lapokról, kölcsönökről vagy aláírásokról szólt.

Mauricio felemelte a fejét.

– Senki sem rúgott ki téged.

– Nem. Azt könnyebb lett volna megérteni. Úgy éreztem magam, mintha útban lennék egy olyan házban, ami még mindig az enyém.

Laura újra sírni kezdett.

– Bocsáss meg, anya.

Elena ránézett.

– Többet láttál, mint bárki más.

-Tudom.

–Segítettél nekem gyógyszerrel, de eltitkoltad a problémát, hogy ne kelljen veszekedned a bátyáddal.

Laura bólintott.

– Azt hittem, minket véd.

– A hazugság védelme csak tovább tartja azt.

Aztán anyám rám nézett.

Tudtam, hogy rám is sor kerül.

– Minden hónapban küldtél nekem pénzt.

-Igen.

– Soha semmiben sem szenvedtem hiányt.

Apró megkönnyebbülést éreztem, ami a következő mondatával eltűnt.

– De néha hiányoztál.

Lehajtottam a fejem.

Mauricio kihasználta a helyzetet.

–Pontosan ezt mondtam. Javier most megpróbálja eljátszani a tökéletes fiút, mert talált néhány papírt.

Ránéztem.

– Soha nem mondtam, hogy tökéletes.