—Honnan tudtad?

– Azért hívtak, mert megadtad a számomat.

Lehunyta a szemét.

– Azt hittem, már nem fogsz válaszolni.

Azon a napon nem kérdeztem tőle semmi mást.

Amikor a látogatást engedélyezték, Valentina belépett a cipősdobozával. Lassan az ágyhoz sétált, és az anyjára meredt.

– Nem mozdítottuk el a holmijaidat.

Clara kinyújtotta a karját, ameddig csak mozdítani tudta.

A lány a fejét nekitámasztotta.

Hátraléptem az ajtó felé. Annak az ölelésnek nem kellett közönség.

A felépülés nem volt azonnali.

Voltak szédülések, fáradtság, rehabilitáció, és olyan napok, amikor Clara frusztrált lett, mert nem tudott egy egész oldalt elolvasni.

Patricia beszélt vele, amikor az orvosok úgy döntöttek, hogy készen áll a döntéshozatalra. Clara megerősítette, hogy ideiglenes segítségemet kéri, és a nyomon követés folytatódott.

Az apjáról is kérdezősködött.

Elmondtam neki, mi történt, anélkül, hogy enyhítettem volna a követelésein, vagy eltitkoltam volna, hogy elkezdtem figyelni.

– Nem akarom, hogy elvigye Valentinát.

– Már tudja.

Klára az ablak felé nézett.

– Amikor anyám meghalt, pénzt küldött a temetésre.

– Aztán megint eltűnt.

Nem azt javasoltam neki, hogy bocsásson meg.

Majd ő eldönti, milyen helyet tud neki felajánlani, ha egyáltalán tud neki adni.

Napokkal később Ricardo engedéllyel bejött. Én kint maradtam.

Távozáskor nem mondta, hogy minden el van intézve.

– Azt kérte, hogy ne tegyek ígéreteket.

Megigazította a kabátját.

– Csak teljesítsd azokat, amiket már mondtam.

Azzal kezdte, hogy a megbeszélt napon felhívta. Nem minden próbálkozása sikerült jól, de abbahagyta az előre követelt szeretetet.

A régóta várt beszélgetés Clara és köztem végre egy délután elérkezett látogatók nélkül.

Arrébb tolta az ételes tálcát.

– Nem kell minden nap jönnöd.

-Tudom.

– Van munkád és életed.

– Én is tudom.

Hálával és félelemmel vegyes tekintettel nézett rám.

– Nem akarom, hogy úgy érezd, csapdába ejtettünk.

Közelebb húztam a székemet.

– Mielőtt döntenél helyettem, szeretnék kérdezni valamit.

– Miért mentetted el a telefonszámomat névjegyként?

Klára hallgatott.

Aztán megsimogatta a lepedő szélét.

– Mert veled nem kellett bizonyítanom, hogy mindent meg tudok oldani.

Anyja halála után megtanulta azt válaszolni, hogy jól van. Később, amikor Valentina még csecsemő volt, az apja elhagyta.

A családja és a barátai véleményt nyilvánítottak a döntéseiről, de kevesen kérdezték meg, mire van szüksége.

– Az esküvőn hallottad, hogy a munkáról beszéltem, mintha érdekes lenne az életem.

– Nem mintha tragédia lennék.

Emlékeztem azokra a percekre az ajándékokkal.

– Amikor beállítottam a vészhelyzeti adatokat, rád gondoltam.

–Tudtam, hogy igazságtalan lenne megkérdezés nélkül bevenni.

– De nem tudtam más nevet leírni.

Mondtam neki, hogy én is továbbléptem az életemmel. Volt egy hosszú kapcsolatom, ami részben azért ért véget, mert mindig tartott nekem egy lehetőséget.

Nem vártam rá 15 évet.

Nem kellett volna újra 17 évessé tennie.

– Megismerhetjük egymást úgy, ahogy most vagyunk.

Klára megfogta a kezem.

– Nagy ígéretek nélkül.

– Akkor holnap hozom a kávét, amit szeretsz.

Mosolygott.

Néhány héttel később hazatért.

Először megszerveztük a támogatást Doña Mercedes, Clara egyik kollégája és köztem. Amikor már nem volt szüksége éjszakai segítségre, visszamentem aludni a lakásomba.

Nem akartam, hogy a félelem határozza meg a közelségünket.

Folyton láttuk egymást.

Az első randinkat egy környékbeli kávézóban tartottuk. Kínos dolgokról beszélgettünk, és nevettünk is. Ő képes volt bocsánatkérés nélkül elmondani, hogy fáradt; én pedig azt tudtam mondani, hogy újra látni akarom.

Idővel Patricia abbahagyta a követését.

Ricardo kezdett kicsi, de még mindig óvatos jelenlétté válni. Valentina elfogadta a hívásait és néhány látogatását, amelyeket mindig Clarával egyeztetett meg.

Egy tavaszi délután a lány családfát készített az asztalon.

Biológiai apja nevét kitörölés nélkül írta le. Az anyja neve, a nagyszülei neve, és egy sor, amit Ricardónak tartott fenn, szintén ott volt.

Aztán felvette a ceruzát.

— És hová mész?

Klára abbahagyta a zöldségek vágását.

– Te nem vagy az apám vagy a nagybátyám.

Leültem mellé.

– Oda helyezhetsz, ahová neked logikusnak tűnik.

Valentina gondolta, és egy dobozt húzott a sajátja mellé.

Azt írta: „Santiago. Akkor jött, amikor szükségünk volt rá.”

Clara rám nézett a konyhából.

Az a tinédzserkori tervrajz bekeretezve volt a falon. Nem mi építettük azt a házat.

Össze nem illő bútorok, nehéz időbeosztás és még mindig megoldásra váró problémák között éltünk.

De amikor Valentina segítséget kért a házi feladata ragasztásához, kinyújtottam a kezem.

Már tudtam, hová megyek.