Anselmo lehajtotta a fejét.
Minden szem Mateóra szegeződött. Tomás abbahagyta a játékot.
Elena már majdnem felkelt, de Mateo előbb odaért.
–Ennek a birtoknak nem volt szüksége senkire a megmentéséhez.
A zenészek abbahagyták a játékot.
– Amikor megérkeztem, az állatokról jól gondoskodtak. A munkásokat időben kifizették. A számlák rendben voltak. Elena már évek óta fenntartotta ezt a helyet, míg mások a csődjét várták, hogy olcsón megvehessék, amit épített.
Fábián elmosolyodott.
– Akkor mondd el nekünk. Miért jöttél ide?
Máté Tamásra nézett.
Egy pillanatra újra úgy érezte magát, mint a kirúgott férfi, aki egy másik tanyát hagyott el a gyerekeivel.
– Dolgozni jöttem. Mert a gyerekeim éhesek voltak.
Senki sem nevetett.
– Voltak esték, amikor vízzel hígítottam Alma tejét. Szégyelltem magam. Azt hittem, hogy a segítségkérés kevésbé tesz engem apává. Azt hittem, hogy egy fedél a fejem felett és egy fizetés mindent megold.
Elena befogta a száját.
Máté folytatta.
– És igen, Fabiánnak egy dologban igaza van: föld nélkül érkeztem. De mielőtt megházasodtam, megkértem Elenát, hogy a La Cañada kizárólag az ő nevén maradjon. Nem akarom örökölni, eladni vagy felosztani. Az egyetlen dolog, amit valaha is akartam ettől a helytől, már megvan.
A gyerekeihez fordult.
Tamás némán sírt.
–Van egy házam, ahol a fiam már nem alszik összecsomagolt ruhákban. Van egy lányom, aki újra nevetni kezdett. És van egy feleségem, aki soha nem kért arra, hogy felejtsem el a gyermekeim anyját ahhoz, hogy szeressem.
Elena felállt és odalépett hozzá.
– És van egy családom, akit senki sem adott nekem – mondta –. Én választottam.
Mindenki előtt megcsókolta.
A csend fokozatosan tapsba, majd zenébe csapott át.
Fabian megértette, hogy elvesztette az egyetlen dolgot, amit még elvehetett tőlük: a kétséget.
Anselmo később közeledett kalappal a kezében.
– Rosszul ítéltem meg őt.
Máté megfigyelte őt.
– Hétfőn 6-kor kezdtük az északi legelő rendbetételét.
– Adsz nekem munkát?
– Lehetőséget adok neki, hogy megmutassa, képes kijavítani magát.
Anselmo hétfőn reggel 6 óra előtt jelent meg.
Fabián hetekre eltűnt a városból.
A nyugalom áprilisig tartott.
A szárazság hamarabb érkezett, mint várták. A Los Laureles-i kút sarat kezdett termelni, és Fabián három tehene a kerítéshez lapult, amikor megérezte a víz szagát.
Mateo megerősítette a kaput, de nem szólt semmit.
Két nappal később Fabián egyedül érkezett meg lóháton. Ezúttal nem cipelt mappát.
A kezében tartotta a kalapját.
– Az állataim nem bírnák elviselni.
Elena keresztbe fonta a karját.
—Ez nem ad neki semmilyen jogot a streamemhez.
-Tudom.
– Megpróbáltál átverni egy szerződéssel.
-Tudom.
– Felbéreltél egy embert, hogy megnézze a diplomáimat.
Fábián nagyot nyelt.
– Én is tudom.
Mateo várt valami kifogásra. De az nem jött.
„Nincs módom mentegetni, amit tettem” – mondta Fabián. „Csak vizet kérhetek.”
Elena Mateóra nézett.
Nem engedélyt kértem. Hallani akartam a véleményüket.
Mateo a kerítés túloldalán lévő teheneket figyelte.
– Az állatok semmit sem tettek.
Elena mély lélegzetet vett.
– Inni viheted őket, amíg tart az aszály. Csak előre egyeztetett időpontokban. Nincs állandó közút, és nincs elsőbbségük az állatainkkal szemben.
—Elfogadom.
– És alá van írva.
Elena majdnem elmosolyodott.
– Pontosan azért, mert aláírás előtt elolvassuk.
A közjegyzői irodában ideiglenes megállapodást készítettek, amelyben meghatározták az időpontokat, az állatok számát és a felügyelt hozzáférést. Fabián díjat fizet a csatorna karbantartásáért.
Mateo hangosan felolvasta az egyes sorokat.
Fabian vitázás nélkül aláírta.
Mielőtt elment, megállt Mateo előtt.
– Azt mondtam, hogy egy napon szükségük lesz a szomszédaikra.
– Nem – felelte Mateo. – Azt mondtad, Elenának szüksége volt rám a birtoka megmentéséhez. Ezek egészen más dolgok.
Fabián egy bólintással fogadta az ütést.
– Igen. Különbözőek.
Kinyújtotta a kezét.
Nem lettek barátok. De a háború véget ért.
Amikor elkezdődött az eső, Los Laureles abbahagyta a patak használatát. Fabián tiszteletben tartotta a megállapodását, és most először nem próbált meg egy szükségszerűséget örökös joggá alakítani.
Az évek végezték a többit.
La Cañada növekedett. Kibővítették az istállót, felújították a vízvezeték-rendszert, és három településen árultak sajtot. Mateo továbbra is a kezében maradt, és soha nem kérte, hogy ő legyen a tulajdonos; Elena pedig abbahagyta, hogy minden problémát egyedül cipeljen.
Tomás kerítések, könyvek és lovak között nőtt fel. 10 éves korára Mateóval együtt ellenőrizte az állatállományt. Már nem kérdezgette, hogy valaha is el kell-e menniük.
Alma két copffal a kezében futott végig a folyosón, és még mindig aludt, a faló a párnája mellett volt.
És két évvel az esküvő után történt valami, amire senki sem számított.
Elena teherbe esett.
43 évesen Elenának orvosi felügyeletre volt szüksége, és Mateo minden vizsgálatra elkísérte. Petra hónapokig imádkozott, Tomás pedig segített előkészíteni a kiságyat.
Egy egészséges kisfiú született, akit Gabriel Mateonak neveztek el.
Amikor egy szomszéd megjegyezte, hogy Elena végre anya lett, mindenki előtt kijavította.
–Akkor lettem anya, amikor egy hétéves kisfiú otthagyott egy bőröndöt a házam alatt, és hagytam, hogy meggyőzzem, hogy maradhat.
Tomás elbújt, hogy senki ne lássa, hogy sír.
Alma nem sokkal később elkezdte felhívni az anyját. Semmi ceremónia vagy beszélgetés nem történt. Egyik reggel elesett az udvaron, felhorzsolta a térdét, és felkiáltott:
