A 12 éves unokája, Emiliano, az ajtóból figyelte őt.

– Megtetted ezt, nagymama?

– A nagyapád tanított meg.

– Apa azt mondja, hogy a nők nem ácsok.

Mercedes elmosolyodott.

– Az apád is azt hitte, hogy ez a ház az övé.

Emiliano belépett.

– Megtaníthatsz engem?

A kérdés jobban meghatotta Mercedest, mint amennyire mutatni akarta.

– Először megtanulod tisztelni a szerszámokat. Aztán meglátjuk, hogy a kezeid akarják-e a cserét.

A gyerekek nehezen kapargatták össze a pénzt. Armando eladta a teherautóját, amit egy olyan kölcsönből vett, amit még nem fizetett ki teljesen. Julián átadott egy motorkerékpárt, és lemondott egy bizonytalan üzleti megállapodást, amelybe a bevétel rá eső részét tervezte befektetni.

Terézia a megtakarításait adta hozzá.

A hetedik napon a teherautó visszatért.

Ezúttal Armando és Julián pakoltak ki minden egyes tárgyat. Mercedes az ajtóban maradt Leandro jegyzetfüzetével, és mindent ellenőrzött.

A bronz század hiányzott.

– Az antikvárius azt mondta, hogy soha nem kapta meg – magyarázta Armando.

Mercedes felhívta az ügyvédet.

Mielőtt benyújtották volna a panaszt, Octavio személyesen megjelent. Elővette a négyzetet az aktatáskájából.

– Véletlenül maradt az irodámban.

– Az értékes tárgyak nagyon könnyen elvesznek, ha az ember azt hiszi, hogy a tulajdonosa nem tudja, mennyit érnek – válaszolta Mercedes.

A férfi kiment a szobából, és hátra sem nézve elsétált.

A gyerekek két napon át takarították a műhelyt. Nagy zavarukra azt vették észre, hogy a szerszámok nehezebbnek érződnek, amikor visszavitték őket.

Mercedes megmutatta nekik, hová kell tenniük mindegyiket.

—A vésőket méret szerint rendezik. A gyalut soha nem állítják élére. A vésőket külön csomagolják.

Armando szótlanul engedelmeskedett.

A harmadik napon megállt a bank előtt, ahol az apja meghalt.

– Gyerekkoromban elbújtam alatta.

– Emlékszem.

– Apu mindig azt mondta, hogy egy nap az enyém lesz.

– A szakmát is rád akartam hagyni, nem csak a szerszámokat.

Armando lehajtotta a fejét.

– Azt hittem, hogy a kétkezi munka szegénységet jelent.

Mercedes megérintette a pad megjelölt felületét.

– A szegénység nem arról szól, hogy bőrkeményedéseid vannak. A szegénység arról szól, hogy valamit anélkül adsz el, hogy megértenéd az értékét.

A fiú sírni kezdett.

– Meghamisítottam az aláírásodat.

-Tudom.

– Börtönbe is küldhettél volna.

– Kirúghattalak volna a házamból. Nem tettem, mert még mindig az anyád vagyok. De az anyádnak lenni nem azt jelenti, hogy bármit elfogadsz.

– Nem tudom, hogyan kérjek tőled bocsánatot.

–Kezdd azzal, hogy ne szavakkal kérdezz. Csinálj valami mást.

Armando aznap este visszatért, hogy egyen a nagy asztalnál. Hetekig kerülte anyja tekintetét, de ezúttal vele szemben ült.

Amikor végzett, a tányérját a mosogatóhoz vitte.

Apró gesztus volt. A Mercedes nem nézte össze egy teljes átalakítással, de elfogadta a kezdetet.

Megváltoztak a házszabályok.

Armando és Julián elkezdték fizetni a számlákat. A feleségeik felosztották a házimunkát. Mercedes abbahagyta a 6:30-as kelést, hogy mindenkinek reggelit készítsen.

Az első napon, amikor este 8-ig aludt, riadtan ébredt.

Forró kávét talált a konyhában.

Clara, Julián felesége tortillát dagasztott.

– Foglaljon helyet, Doña Mercedes. Ma önön a sor, hogy anélkül reggelizzen, hogy bárkit is kiszolgálna.

Gyermekei eleinte a félelemből fakadó merev tisztelettel bántak vele. Idővel azonban némelyik gesztusuk őszintévé vált.

Teresa kéthetente utazni kezdett Veracruzból. Nem tudta megváltoztatni korábbi hallgatását, de anyját félbeszakítás nélkül hallgatta.

„Én is szerettem volna asztalosnak tanulni” – vallotta be. „Apám sosem javasolta nekem, mert nő vagyok.”

– És soha nem követeltem ezt tőle – mondta Mercedes. – Mindketten a szokásokra hagytuk, hogy döntsön helyettünk.

Tanulhatok még?

– Amíg van kezed, addig megteheted.

A műhely ismét zajjal telt meg.

Mercedes megtanította Teresát és Emilianót a fák illatáról felismerni. A fiú megtanulta, hogy a cédrus édes, a dió sötét, a tölgy pedig ígéretesen kemény.

Egy délután sikerült két deszkát fecskefarkú illesztéssel összeillesztenie.

– Nincsenek rajta szögek – mondta ámulva.

– Egy jó összeállítást nem kell erőltetni arra, hogy egyben maradjon – magyarázta Mercedes. – Minden darab alátámasztja a másikat.

Emiliano a ház felé nézett.

A családok is ilyenek?

Mercedes a gyerekeire gondolt.

– Annak is kellene lennie. De ha az egyik darab megpróbálja uralni a többit, a bútor ferde lesz.

Rivas ügyvéd segítségével Mercedes hivatalosan is bejegyeztette a műhelyt saját tulajdonába. Az új tábla így szólt:

„Leandro és Mercedes műhelye – Hagyományos asztalosmunka”.

Ez volt az első alkalom, hogy a neve megjelent az ajtón.

Clara azt javasolta, hogy szombatonként tartsanak órákat. Megérkeztek a környékbeli tinédzserek, a restaurálás iránt érdeklődő nők és a Leandro által készített bútorokkal még rendelkező korábbi ügyfelek.

Armando anyja felügyelete alatt intézte a könyvelést. Julián fát szállított. Teresa faragni tanult.

Soha többé senki nem hozott döntést Mercedes nélkül.

A legfontosabb darab a befejezetlen Szűzanya volt.

Mercedes hónapokig nem mert hozzányúlni. Úgy érezte, ha befejezi, azzal Leandro utolsó pillanatát is eltörli.

Egy ködös reggelen letette az alakot a padra, és odahívta Emilianót.

– A dédnagyapád befejezetlenül hagyta az arcot. Fejezzük be együtt.

– Mi van, ha elrontjuk?

– A fa, akárcsak az élet, mindig magában hordozza a lehetőséget. Egyszerűen el kell távolítani azt, ami felesleges, anélkül, hogy károsítanánk azt, ami lényeges.