Lucía nem válaszolt. Az ajtó felé nézett, mintha arra várna, hogy valaki odajöjjön és kijavítson.

Patricia segítséget kért. Rodrigo továbbra is tőlünk elkülönítve maradt, majd később őrizetbe vették kihallgatás céljából. A telefonját a holmijai között őrizték; később a megfelelő engedéllyel megvizsgálták.

Elvesztettem az órák számát.

Az orvos elmagyarázta, hogy Lucíának megfigyelésre és pihenésre van szüksége. Nem volt szüksége műtétre. Annyira hálás voltam ezért a kijelentésért, hogy később bűntudatom volt: a lányomnak még mindig fájt a bánata, pedig rosszabbul is járhatott volna a dolog.

Délelőtt felé felhívtam anyámat. Csak annyit mondtam neki, hogy kórházban vagyunk.

Rodrigo veled van?

– Nem akarom, hogy eljöjjön.

Csend lett.

– Elena, ne hozz döntéseket, amikor dühös vagy.

Letettem a telefont, mielőtt meghallottam volna valamit, amit nem tudtam elfelejteni.

Patricia másnap visszatért. Beszélni akart velem a szobán kívül, és megmutatta a készülékkel rögzített képet.

Ez volt a nappalink: a szürke fotel, Lucia hátizsákja, a bejárat.

Egy nő épp kulccsal nyitotta ki az ajtót.

Először a piros táskáját ismertem fel. Én adtam neki.

Aztán megláttam Marianna arcát.

A nővérem 40 percre lakott innen. Vigyázott Luciára, amikor iskolai megbeszélések voltak, befonta a haját, és tudta, hogyan kell levágni a körmét anélkül, hogy idegessé tegye.

Semmi oka nem volt arra, hogy éjszaka bejöjjön a házamba.

– Mikorról származott?

– Múlt csütörtökről.

Megkerestem a csütörtöki üzeneteket.

21:14-kor Rodrigo üzenetet küldött, hogy Lucía már alszik. Röviddel ezután Mariana megkérdezte, hogy együtt reggelizünk-e vasárnap.

Ők ketten nálam voltak, miközben én a vacsorámat melegítettem a szálloda mikrójában.

Felhívtam a húgomat.

– Miért volt nálad kulcs?

Nem kérdezte meg, melyik kulcsról beszél.

Hallottam, ahogy becsukja az ajtót, mielőtt válaszolt volna.

– Rodrigo megkért, hogy menjek el.

– Hogy gondoskodjon Luciáról?

– Elena…

Kórházban van.

Megváltozott a légzése.

-Mi történt?

– Mondd meg te.

Sírni kezdett. Elléptem egy takarítókocsitól, és a falnak támaszkodtam.

– A rendőrség megtalálta a telefont.

– Mondtam neki, hogy nem akarom folytatni.

Lefagytak a kezeim.

– Mivel folytatni?

Olyan sokáig tartott, hogy már hallottam is, ahogy egy nővér utasításokat ad a folyosó végén.

-A-val/-vel.

Patricia pár lépésnyire várt. Volt egy másik kép is a fejében, de nem kellett megmutatnia nekem.

A nővérem és a férjem már hónapok óta együtt voltak.

Meg akartam kérdezni, hogy pontosan mikor kezdtek el járni, hol találkoztak, és hányszor néztek utána a szemembe. De Lucia az ajtó mögött volt.

– Tudtad, hogy fáj neki?

– Nem úgy.

Ez a két szó szóhoz sem jutott.

– Hogy érted azt, hogy nem így?

Mariana bevallotta, hogy látta, ahogy nekiütközik egy szekrénynek. Azt is látta, ahogy megragadja Lucía vállát, amikor belépett, miközben ölelkeztek.

– Azt mondtam neki, hogy engedje el.

– És akkor?

– Elengedte őt.

– Később felhívtál?

Egyre hangosabb lett a sírása.

– Attól féltem, hogy rájössz rólunk.

Nem kiabáltam rá. A lányomnak kellett tartogatnom a hangomat.

– Mindent el fogsz mondani az ügynöknek.

Lefejtettem a hívást.

Délután megérkezett anyám. Ételt hozott egy dobozban, és olyan arckifejezése volt, mint aki a történtek befejezetlen változatát hallotta.

–Mariana teljesen összetört. Ne csinálj ebből háborút a nővérek között.

Résnyire nyitottam az ajtót. Lucia aludt, a kezével a kötésen egy infúziós kanült tartott.

– Nézz rá, mielőtt kérsz tőlem valamit.

Anya egy széken hagyta a dobozt. Soha többé nem beszélt Marianáról.

A megtalált anyagok és a vallomások alapján elkezdték rekonstruálni aznap este történteket. A kamera egy polcon volt elrejtve. Rodrigo azért szerelte fel, hogy a telefonjáról figyelje a bejáratot, és tudja, ha visszatérek, amíg Mariana ott van.

De a felvételek azt is rögzítették, hogy mi történt a szobában.

Patricia elmagyarázta, hogy van egy korábbi töredék, amit meg kell mutatnia nekem. Azon nem voltak ütések.

Lucía megjelent a képernyőn, egyedül, a polcot bámulva. Elővett egy papírdarabot a pizsamájából, és két kézzel feltartotta.

Lila zsírkrétával ezt írta: „El fogom mondani anyukámnak.”

A dátum 2 héttel korábban volt.

A lányom már próbált segítséget kérni.

3. rész

Kértem, hogy állítsák le a videót.

Ki nem állhattam, ahogy Lucía folyton a folyosót bámulta, mielőtt elrejtette az újságot. Összeszedte a bátorságát, hogy szembenézzen a kamerával, mert nem talált módot rám, hogy elérjen.

Patricia adott nekem egy pohár vizet.

–Talált egy módot a beszédre. Most már tudnia kell, hogy meghallgatták.

Visszamentem a szobába és vártam, hogy felébredjen.

– Láttam az üzenetedet, szerelmem.

Ujjai összezárultak a lepedőn.

– Megharagudott?

– Nem kell aggódnod amiatt, hogy ő mit érez.

Nehéz volt befejeznem.

– Az én érzéseim miatt sem kell aggódnod. Mondhatsz nekem valamit, még akkor is, ha elszomorít.

Lucia a táskámra nézett, ami az ágy mellett lógott.

– Másokat hagytam ott neked.

Két üzenetet írtam, és elrejtettem őket abban a zsebben, ahol a személyi igazolványomat tartottam. Sosem jutottak el hozzám.

Rodrigo csempészte be az ételemet, mielőtt elmentem. A női kollégáim figyelmessége lehetővé tette számára, hogy átnézze a holmijaimat.

Nem volt bizonyítéka arra, hogy mit csinált a férfi azokkal a papírokkal. De Lucía emlékezett rá, hogy miután elrejtette az utolsót, megmondta neki, hogy hagyja abba a problémák kitalálását.