A herceg elsápadt, amikor meglátta a lányt a szoba túlsó felén, pedig még soha életében nem találkozott vele.
Don Julián de la Riva elsápadt, amikor meglátta a szoba másik oldalán, pedig Margarita Álvarez még soha életében nem látta.
A zene folytatódott, a poharak csilingeltek, és a beszélgetések nem álltak le teljesen, de valami megváltozott a légkörben. A 33 éves férfi a szájához emelte a poharát, és úgy nézett Margaritra, mintha valakit látott volna felkelni a sírból.
26 éves volt, 11 hónapja özvegy, és egy fekete öltönyt viselt, amit kétszer is átalakítottak, hogy ne kelljen pénzt költenie új ruhákra. Férje halála adósságokat, pletykákat és egy olyan házat hagyott maga után, ahol minden fillért más számított.
Azon az estén elment a mexikóvárosi jótékonysági bálra, mert meg kellett győznie néhány hitelezőjét, hogy még mindig képes megélni. A férfiaktól együttérzésre, a nőktől pedig kegyetlenségre számított. Nem számított arra, hogy az ország egyik legbefolyásosabb földbirtokosa ilyen értetlenül néz rá.
Doña Beatriz Villaseñor, a háziasszony, odalépett a férfihoz és megérintette a karját.
– Don Julián, rosszul érzi magát?
Nem válaszolt. Továbbra is Margaritán bámult.
Mormogás kezdett keringeni körülötte.
– Don Ernesto Álvarez özvegye.
– Azt mondják, alig tudja fenntartani a házát.
– Mit akarhatna egy olyan férfi, mint Don Julián, egy tönkrement nőtől?
Margarita nem fordult meg. Megtanulta figyelmen kívül hagyni Rogelio Castañeda, elhunyt férje unokatestvérének hangját, aki felügyelte a számláit, és aki eldöntötte, mely levelek jutnak el hozzá. Nem akart még egy okot adni neki arra, hogy fontosnak érezze magát.
Don Julián átsétált a szobán. Az olyan ember óvatosságával járt, aki nem bízik abban, amit lát. Biztonságos távolságban megállt.
– Elnézést, összekevertem valaki mással.
– Ez egy gyakori tévhit, uram.
Margarita tökéletes udvariassággal meghajtotta a fejét.
– Margarita Álvarez vagyok, Don Ernesto özvegye. Egyik névben sem talál semmi rendkívülit.
Don Juliánnak néhány másodpercre volt szüksége a válaszhoz.
– Nem hiszem el.
Aztán meghajolt és elsétált, Margaritáékat pedig olyan csend vette körül, ami sokkal kellemetlenebb volt, mint bármilyen sértés.
Doña Beatriz lelkes mosollyal ült le mellé.
– Mindent el kell mondanod nekem. Don Julián de la Riva négy éve nem nézett így egyetlen nőre sem.
– Nincs mit mondanom. Még soha nem beszéltem vele.
– Ez sokkal érdekesebbé teszi az egészet.
Margarita nem válaszolt. A kérdések azonban elkezdték kísérteni. Kit látott Don Julián az arcában? Miért tűnt úgy, mintha elvesztette volna a színét? És mindenekelőtt mit fog tenni Rogelio, ha megtudja, hogy egy befolyásos férfi érdeklődik iránta?
Margarita ideiglenesen a Tacuba utcai házban lakott, amely a férje családjának tulajdonában volt. Ernesto végrendelete Rogeliót nevezte ki a hagyaték gondnokává, amíg Margarita át nem rendezi a vagyonát.
Rogelio védelmezőként mutatkozott be.
„Egy egyedülálló nőnek nem kell aggódnia a pénzügyek miatt” – ismételgette. „Én majd mindent elintézem.”
De a levelek hetekig tartottak, mire megérkeztek. A számlák eltűntek. A számlák nem egyeztek. Még a házhoz tartozó tűzifát is úgy nyilvánították, mintha kétszer annyit kaptak volna, mint amennyit leszállítottak.
Margarita engedelmességet színlelt, de egy kis könyvet tartott az íróasztala egyik rejtett fiókjában. Ebbe feljegyezte a házba bejövő és onnan kimenő összes pénzt.
A házassága alatt tanult meg könyvelni. Senki sem gyanította, hogy egy törékenynek tartott özvegy pontosabban emlékszik a dátumokra, aláírásokra és összegekre, mint bármelyik közjegyző.
Négy nappal a tánc után levél érkezett Don Julián pecsétjével.
Rogelio vacsora közben nyújtotta át neki, mintha szívességet tenne neki.
–Gondold meg jól a válaszod. A te helyzetedben lévő férfiak soha nem mennek ok nélkül egy özvegyhez.
– Akkor örülök, hogy végre megérkezett a levél, mielőtt elveszett volna.
Rogelio ingerülten nézett rá.
A levélben engedélyt kértek a látogatásra. Házasságról vagy románcról nem esett szó. Egyszerűen csak egy beszélgetésre szólt.
Margarita megírta a válaszát, és odaadta egy szobalánynak, hogy vigye be a postára, mielőtt Rogelio elfoghatná.
Don Julián csütörtök reggel érkezett. Sem virágot, sem ékszert nem hozott. Egyedül jött vissza az utcáról, kezében a kalapjával, és a ház hideg nappalijában várakozott.
– Magyarázattal tartozom neked – mondta.
– Semmivel sem tartozol nekem.
– Amikor megláttam a nappaliban, azt hittem, hogy a feleségem visszatért.
Margarita mozdulatlan maradt.
-Sajnálom.
– Isabel négy évvel ezelőtt meghalt szülés közben. Sokáig azt hittem, hogy a fájdalom szívtelen emberré tett. Az igazság az, hogy gyáva lettem. Felhagytam azzal, hogy bármit is akarjak, amit elveszíthetek.
– Nem vagyok a felesége.
– Tudom. És nem akarom, hogy valaki más emlékévé váljon. Te egy másik nő vagy.
– Akkor miért van itt?
Don Julián mély lélegzetet vett.
– Szeretném néha meglátogatni. Nem udvarlóként. Nem akarom, hogy hálából, félelemből vagy szükségből fogadja el a társaságomat. Csak mint egy férfi, aki csodálja a nyugalmát.
Margarita figyelmesen tanulmányozta.
– Vannak feltételeim.
– Mondd meg nekik.
„Nem akarok hamis ígéreteket. Nem fogadom el, hogy a feleséged helyettesítőjeként bánjanak velem. Nem látogatod meg ezt a házat 10 óra előtt. És nem avatkozol bele a Rogelióval való ügyeimbe.”
Don Julián összeszorította az állkapcsát.
– Ez az utolsó feltétel türelmemet igényli.
