E szavak után az öreg herceg hirtelen térdre rogyott a terem közepén, és sírni kezdett.
Senki sem mozdult.
Senki sem szólt semmit.
És akkor, hosszú évek óta először, Seraphina saját akaratából megszólalt.
Lassan lenézett az apjára, és halkan megszólalt:
„Nem rejtetted el az arcomat…”
A hangja nyugodt volt.
De minden szó pengeként hasított a termen.
„Egész életemet elrejtetted.”
A herceg eltakarta az arcát a kezével.
Adrian dermedten állt.
A vendégek csendben bámultak.
Aztán Seraphina elfordult az oltártól.
Nem fogta meg Adrian kezét.
Nem nézett vissza a hercegre.
Egyszerűen egyedül sétált végig a vörös szőnyegen, elhaladt a megdöbbent vendégek, a gyertyák, az ódon terem ajtajai előtt.
És senki sem merte megállítani.
Azt mondják, hogy mindössze néhány nappal később Seraphina örökre elhagyta Blackmoor kastélyát.
Egyesek azt állították, hogy távoli északi vidékeken látták.
Mások azt mondták, hogy hétköznapi emberek között élt, más néven.
De egy dologra mindenki élete végéig emlékezett:
A szörnyeteg soha nem volt álarcos.
Az igazi szörnyeteg az élet volt, amit elraboltak tőle mögötte.
