Sándor elsápadt.

– Nem tudja, mit beszél.

„Nem érdekel, hogy ez a házasság egy szerződésként indult. De nem hagyom, hogy darabokra hulljon, miközben mindenki úgy bánik velem, mint egy megértő gyerekkel.”

Most először nézett rá közöny álarca nélkül.

Nem volt hidegség a szemében, hanem olyan mély szenvedés, hogy Isabela félelmet érzett.

Nem félek tőle.

Félj érte.

– Ma éjjel zárd be az ajtód – suttogta Alejandro. – Bármi is történjék, ne menj ki.

30-án vihar érkezett.

Gaspar elment a városba gyógyszerért, de a megáradt folyó lerombolta a hidat. Alejandro nem jött le vacsorára. Amikor Isabela megkérdezte, hogy ki van vele, Doña Mercedes nem tudott válaszolni.

Éjfél körül mennydörgés rázta meg az ablakokat.

Ekkor Izabella egy sikolyt hallott.

Fogott egy gyertyatartót, és átment a könyvtáron. Az északi folyosóra érve heves dörömbölést hallott a megerősített ajtó mögött.

A külső zár nyitva volt.

Alejandro bezárkózott, de senki sem volt ott, aki megbizonyosodhatott volna róla.

„Tartsátok meg a pozíciótokat!” – kiáltotta. „Ne hagyjátok el a hidat!”

Izabella benyomta az ajtót.

A szoba bútorozatlan volt. A falakat vászon borította. Az ablakot bedeszkázták, középen pedig egy szék volt a padlóhoz rögzítve. Két vastag szíj lógott a karfájáról.

Alejandro egy sarokban kuporgott. Az inge szakadt volt, a kezei pedig vérben áztak. Valamit bámult, ami nem volt ott.

– Lángol a tető! Mateo, gyere onnan!

Egy mennydörgés dördült.

Alejandro a falnak vetette magát, mintha egy robbanástól próbálna védekezni. Térdre esett és eltakarta a fejét.

„Nem érlek el!” – zokogta. „Bocsáss meg!”

Izabella megértette.

Nem egy szeretőt rejtegetett a férje.

Ez egy csatatér volt.

Alejandro harcolt a függetlenségi háborúban. Az emberek ünnepelték a győzelmeit, de senki sem beszélt azokról a férfiakról, akik minden viharban ágyútűz hangjára tértek vissza.

Minden este a székhez kötöztette magát, hogy ne bántsa a szolgáit. Gáspár hajnalban feltakarította a vért. A szoba egy börtön volt, amelyet azért építettek, hogy az emlékeit őrizze.

Isabela letette a gyertyatartót a földre, és előrelépett.

—Alejandro.

Nem ismerte fel a lányt.

– Feküdj le! Jönnek értünk!

— Nézz rám. A Hacienda de los Encinosban vagy.

Amikor megfogta a kezét, Alejandro megpróbált elhúzódni.

„Én nem Mateo vagyok” – folytatta. „Én Isabela vagyok. Kedd van. Harmincnégy éves vagy. Vége a háborúnak. Amit hallasz, az az eső.”

Úgy lélegzett, mintha fuldoklana.

– Mateo csapdába esett…

– Tudom. De itt vagy.

Újabb mennydörgés rázta meg a házat. Alejandro lehunyta a szemét és előreesett.

Izabella a karjaiba kapta.

Órákon át ült a padlón, a nevét ismételgette és valóságos dolgokat írt le: a kék ruhát, amit viselt, a gyertyatartó lángját, az eső illatát, a kápolna harangjait.

Röviddel hajnal előtt Alejandro elaludt, fejét az ölében tartva.

Gáspár 6-kor érkezett meg, átázva és sárosan. Amikor meglátta őket, leengedte a kezében lévő szíjakat.

Alejandro hirtelen felriadt. Amikor rájött, mi történt, szégyen suhant át az arcán.

– Nem kellett volna így látnia engem.

–Amit nem kellett volna tennie, az az, hogy ennyi éven át egyedül kellett szembenéznie a történtekkel.

– Megbánthattam volna őt.

– Nem tette.

– Talán majd megcsinálom valamikor.

Isabela felállt, de elzsibbadt lába feladta. Alejandro elkapta, mielőtt elesett volna.

Mindketten mozdulatlanok maradtak.

Az esküvő óta most először érintette meg önként.

– Gáspár – utasította Isabela –, készíts forró fürdőt a hálószobában.

– Asszonyom, Don Alejandro mindig…

– A hálószoba. És vedd le a szíjakat.

– Nem – vágott közbe Alejandro.

Izabella felé fordult.

„Három ranchot is tudsz vezetni, és fegyveresekkel is szembeszállhatsz, de ezúttal én szabom meg a feltételeket. Nem fogsz újra állatként láncra verve aludni.”

Órákkal később beszélgettek a könyvtárban.

Alejandro bevallotta, hogy a krízisei 11 évvel korábban kezdődtek. Az orvosok piócákat, fogságot és laudanum cseppeket írtak fel neki. Az egyikük még azt is javasolta, hogy életfogytiglani elmegyógyintézetbe zárják.

„Ki volt Mateo?” – kérdezte Isabela.

Alejandro lehunyta a szemét.

– Mateo Salgado egy 18 éves fiú volt. Azért csatlakozott a századomhoz, mert etetnie kellett az anyját. A San Jerónimo-i csata során egy hidat védtünk. Egy sortűz felgyújtotta a pajtát, ahol lőszert tároltunk. Két katona megsebesült odabent.

Elcsuklott a hangja.

– Mateo visszament értük. Sikerült kiszabadítania az elsőt, de egy gerenda ráesett. Tartanom kellett a pozíciómat. Ha elhagyjuk a hidat, negyven ember meghalt volna. Hallottam, ahogy segítségért kiált, miközben a tető lángolt.

– Negyven embert mentettél meg.

– És hagytam, hogy egyet meghaljon.

Lehetetlen döntést hozott egy olyan háború kellős közepén, amelyet nem ő kezdett.

Alejandro hirtelen felállt.

– Ne próbálj meg felmenteni.

„Nem tudom felmenteni, mert nem vagyok Isten. De azt sem engedem, hogy tovább büntesse magát egy halott ember nevében, aki életeket próbált megmenteni.”

Közelebb jött, és a mellkasára tette a kezét.

–A mellettem lévő szobában fog aludni. Égve tartjuk a lámpákat. Gáspár a közelben lesz. Amikor felébred, majd hív.

– Fárasztó életet kér.

– Házassági ajánlatot kérek.

Alejandro a sajátjába fogta a lány kezét.

– Nincsenek zárak – helyeselt.

A felépülés nem volt azonnali.