Az első héten összetört egy tükröt, miután ellenséges katonának hitte a tükörképét. Egy másik éjszaka arra ébredt, hogy a képzeletbeli füsttől fulladozott.

Isabela sosem mondta el neki, hogy ezek csak álmok.

„Nézd meg a szőnyeget” – utasította őket. „Piros. Figyelj az órára. Három óra van. Érintsd meg a fa ágykeretet. Otthon vagy.”

Alejandro apránként megtanult visszatérni.

A nap folyamán együtt átnézték a hagyaték számláit. Felfedezte, hogy Isabela jobban érti a számokat, mint bármelyik igazgatása. Felfedezte, hogy a sebesült férfi mögött egy intelligens, nagylelkű és mosolyogni tudó személy áll.

Egyik délután Alejandro elsimított egy hajtincset a felesége arcából.

– Te vagy a legmakacsabb teremtmény, akit valaha ismertem.

– És túl sokáig voltál engedelmes emberekkel körülvéve.

Mosolygott.

Épp meg akarta csókolni, amikor Gáspár belépett egy lepecsételt levéllel.

A mexikóvárosi hadügyminisztériumból érkezett.

Mateo Salgado édesanyja nyugdíjért folyamodott. Parancsnoka vallomása nélkül a fiatalembert hivatalosan dezertőrként nyilvántartanák. Doña Jacinta elveszítené a házát, fia neve pedig beszennyeződne.

Alejandro elejtette a levelet.

– Küldök neked pénzt. Amennyire szükséged van.

– A pénz nem fogja tisztára mosni Mateo nevét – mondta Isabela. – Az anyjának tudnia kell, hogy nem szökött meg.

– Nem tehetek tanúskodást. El kellene magyaráznom, hogyan halt meg.

– Akkor mesélj, hogyan éltél.

Alejandro megpróbált bemenni a párnázott szobába, de Isabela elállta az útját.

– Nem fog visszatérni a sötétségbe.

„Össze vagyok törve!” – ordította, és öklével az ajtóra csapott. „Nem tudom megmenteni azt a fiút!”

Izabella a kezébe fogta az arcát.

„Nem kell többé megmentened. Csak el kell mondanod az igazat, és hagynod kell pihenni.”

Alejandro szeme megtelt könnyel.

– Nem mehetek egyedül.

– Nem fog egyedül menni.

Hajnalban indultak el.

A katonai törvényszék egy régi palotában ülésezett a fővárosban. Három tiszttel szemben állt Doña Jacinta, egy alacsony, feketébe öltözött nő, akinek a kezei megkoptak az évek munkájától.

„A feljegyzések szerint Mateo Salgado elhagyta posztját” – nyilatkozta egy tisztviselő.

– A feljegyzések hazudnak – felelte Alejandro.

A hangja visszhangzott a szobában.

Elmesélte, hogyan vitt ki Matthew egy sebesült férfit a pajtából. Elmesélte, hogyan ment vissza egy másikért, amikor a gerenda leszakadt. Aztán kimondta azokat a szavakat, amelyek 11 éven át kísértették.

„Parancsoltam a híd megtartását. Nem tudtuk elérni. Mateo a lángokban halt meg, de nem dezertőrként. A bajtársai megmentése közben halt meg. Ő volt az egyik legbátrabb ember, akit valaha is parancsnokként tisztelhettem meg.”

Abban a pillanatban ágyúdörrenés dördült a téren.

Ünnepi sortűz volt.

Alejandro megdermedt. A szoba eltűnt a szeme elől, és visszatért a füstszag. Isabela a félig nyitott ajtó mögött készült felé futni.

Aztán Doña Jacinta felállt.

Odalépett, és ráncos kezét Alejandro kezére tette.

– Köszönöm, hogy hazahoztad a fiamat.

Újabb ágyúlövés dördült.

Alejandro az anyára nézett. Érezte a levendulavíz illatát, látta a falakon lévő fényt, és érezte az ujjai alatt a nád fáját.

Ezúttal a jelenben maradt.

„Megtiszteltetés volt mellette szolgálni” – mondta.

A bíróság eltávolította a „dezertőr” szót, megítélte a teljes nyugdíjat, és elrendelte a Mateo halála óta visszamenőleges kifizetések folyósítását.

Távozáskor Alejandro ott találta Isabelát, aki várt rá.

Nem törődött a hivatalnokokkal vagy a bámuló tekintetekkel. Átment a folyosón, megölelte, és arcát a hajába temette.

– Vége van – suttogta. – Végre vége.

– Nem – felelte a nő. – Most kezdődik a többi.

Más párként tértek vissza Guanajuatóba.

Alejandro elrendelte a kipárnázott szoba lebontását. Helyére egy iskolát építettek a munkások gyermekei számára, és Mateo Salgado Iskolának nevezték el. Doña Jacintát kérték fel a felavatására.

Az éjszakai epizódok nem tűntek el teljesen, de már nem uralták az életét. Voltak éjszakák, amikor Alejandro riadtan ébredt fel. Ilyenkor Isabela keze után nyúlt, és hallgatta a hangját, amíg eszébe nem jutott, hol van.

Egy évvel később megszületett első lányuk, akit Esperanzának neveztek el.

Egy különösen heves viharban Alejandro a kiságy mellett maradt. Amikor a mennydörgés megremegtette az ablakokat, a baba kinyitotta a szemét, de nem sírt. Apró ujjaival átölelte apja kezét.

Isabela az ajtóból figyelte.

„Hallod az ágyúkat?” – kérdezte halkan.

Sándor a lányára nézett, majd a feleségére.

– Nem – felelte. – Ma este csak az esőt hallom.