A herceg megengedte feleségének, hogy a legmegszelídítetlenebb ménen lovagoljon, hogy megalázza, de néhány perccel később maga a herceg szenvedte el a következményeket.

– Nem jöttél rá, hogy tudok lovagolni – mondta. – Rájöttél, hogy van életem, mielőtt rám nézett volna.

Amikor Rodrigo bottal tudott járni, őszintén bocsánatot kért tőle. Catalina hitt neki, de nem ment vissza a szobájába.

„A bűnbánat a kezdet” – magyarázta –, „nem a visszatérésem ára.”

Egy Santiago de Querétaro külvárosában fekvő házba költözött, amit az édesanyjától örökölt. Soberano is vele tartott.

Minden reggel Jacinto mellett dolgozott, hogy visszanyerje az önbizalmát. Voltak napok, amikor csak egyetlen kényelmes kört sikerült rávennie a karám körül.

Katalin nem követelte az azonnali engedelmességet; nagyon is jól tudta, mennyi időbe telik, mire begyógyulnak azok, akik megtanulták várni a bajt.

Rodrigo nem ment el keresni.

Ahelyett, hogy új ígéreteket tett volna, elkezdte megváltoztatni azt, ami felett hatalma volt.

Eltörölte a bérlőkre kivetett adót, megnyitotta a kincstári számlákat egy munkásbizottság számára, és eladott két luxuslovat az eső által megrongált házak helyreállítására.

Amikor valaki gratulált a nagylelkűségéhez, így válaszolt:

–Ez nem nagylelkűség. Ez egy adósság, amit túl sokáig vártam, hogy beismerjek.

Emellett ösztöndíjat is adott Mateónak, hogy egy állatorvosnál tanulhasson. Nem hibáztatta a fiút, amiért felfedte az igazságot, ami megszégyenítette.

Tizenegy hónap telt el.

A következő őszi vadászatot lemondták, mert három napig esett az eső. Rodrigo régi barátai gúnyolódtak az óvatosságán.

– Az ország nem ismeri el a vezetékneveket – felelte, megismételve Jacinto szavait.

A vadászat helyett kiállítást szervezett a régió özvegyeinek és árváinak javára.

Katalin meghívást kapott, de nem ígérte meg, hogy eljön.

Az esemény reggelén a vendégek ismét megtöltötték a Los Laureles udvarát. Rodrigo Relámpagoval várakozott, amikor valaki a bejáratra mutatott.

Katalin Sovereign felett jelent meg.

A fekete mén már nem tépte a földet. Minden hangra figyelt, de olyan nyugalommal járt, mint aki megtanulta, hogy a határozott kéz kedves is lehet.

Rodrigo közeledett, anélkül, hogy a gyeplőt érintette volna.

„Azért választottam ezt a lovat, mert hittem, hogy felfedi a gyengeségeidet” – mondta.

– És a tiédet is megmutatta.

– Igen. Ez volt a legőszintébb tükör, ami valaha a kezemben volt.

Átadott neki egy lezárt mappát.

Olyan dokumentumokat tartalmazott, amelyek Catalinát ismerték el Los Laureles termelő felének kezelőjeként és tulajdonosaként. Volt benne egy oklevél is, amely egy lánylovas iskola létrehozását tűzte ki célul a régióban, Elena Ortega, Catalina édesanyja után elnevezve.

– Nem adom vissza neked, hogy visszajöjj – tisztázta Rodrigo. – A tiéd, még akkor is, ha soha többé nem szólsz hozzám. Évekig élveztem az intelligenciádat anélkül, hogy hangot adtam volna neked. Nem akarok még egy esélyt kérni tőled valamivel, aminek mindig is a tiéd kellett volna lennie.

Catalina végighúzta az ujjaival anyja nevét. Könnyek szöktek a szemébe.

– Már hónapokkal ezelőtt megbocsátottam neked – suttogta.

Remény áradt fel Rodrigo arcán, de a lány felemelte a kezét.

– A megbocsátás nem azt jelenti, hogy ugyanabba a házasságba térünk vissza.

Bólintott, végre elfogadva, hogy a szerelmet nem lehet követelni.

-Értem.

Katalin megőrizte a dokumentumokat.

– Ezért nem fogok visszatérni ugyanabba a házasságba – folytatta. – Ha még mindig velem akarsz járni, akkor az elejétől fogva udvarolnod kell nekem. Anélkül, hogy eldöntenéd, mit kellene éreznem. Anélkül, hogy szólnál a nevemben. Mint két ember, akik most ismerkednek egymással.

Rodrigónak több másodpercbe telt, mire megértette.

– Megengednéd, hogy holnap sétáljak egyet?

– Déli úton.

Nevetett, és ez volt az első igazi nevetésük hosszú idő óta.

Nem mindent sikerült azonnal megjavítani.

Rodrigónak meg kellett tanulnia hallgatni akkor is, ha a válasz sértette a büszkeségét. Catalinának nap mint nap be kellett bizonyítania, hogy képes nemet mondani büntetés nélkül.

Voltak nézeteltérések, csendek, és délutánok, amikor egyedül sétált haza. De voltak őszinte kérdések, békés séták és tettekre váltott bocsánatkérés is.

Egy évvel később megújították fogadalmukat a Los Laureles kis kápolnájában.

Katalin nem engedelmességet ígért. Őszinteséget ígért.

Rodrigo nem ígérte meg, hogy úgy védi, mintha törékeny lenne; azt ígérte, hogy soha többé nem halványítja el a fényét, hogy nagyobbnak érezze magát.

Mateo, aki ekkor már állatorvosi tanonc volt, vitte a gyűrűket. Jacinto sírt, anélkül, hogy megpróbálta volna leplezni. Don Melchor kijelentette, hogy soha nem látott még makacsabb vagy boldogabb párt.

Az Elena Ortega iskola ugyanazon a tavaszon nyitotta meg kapuit.

Tizenkét lány vett részt, köztük olyan gazdák lányai, akik soha nem gondolták volna, hogy nyeregbe merészkednek.

Catalina megtanította nekik azt, amit először az édesanyja tanított neki:

-Az erő nem abban rejlik, hogy uralkodunk azokon, akiktől félünk, hanem abban, hogy megtanuljunk odafigyelni rájuk.

Ahogy leszállt az este, Catalina és Rodrigo együtt lovagoltak át a mezőkön. A lány Soberanón lovagolt; ő Relámpagon.

Amikor elérték a Hawk’s Hill-i elágazást, a déli ösvényt választották, nem gyávaságból, hanem mert mindketten megértették, hogy az óvatosság a bátorság egyik formája is.

Évekkel később még mindig mesélték a nő megalázására ítélt fekete csődör történetét.

De akik ismerték az igazságot, tudták, hogy Soberano sosem volt akkoriban a szörnyeteg.

Az igazi veszélyt egy olyan férfi büszkesége jelentette, aki képtelen volt látni a mellette álló nőt.