A herceg megtalálta az özvegyet, akibe titokban szerelmes volt – éppen akkor, amikor az ékszereit árulta, hogy kifizesse adósságait –, és úgy döntött…
„Senki sem fog többet fizetni egy tönkrement özvegyért, asszonyom. Fogja a 20 pesót, vagy a nyakláncát, és éhezzen vele.”
Beatriz megszorította az ujjait a pulton. Foltozott kesztyűje alatt a keze annyira hideg volt, hogy alig érezte a zafírokat.
Kint a székesegyház harangjai délt kongattak. Mexikóváros nyüzsgött a macskaköveken kocsikkal, árusokkal és lovakkal. A zálogházban éppen átadta volna anyja utolsó emléktárgyát, nehogy kilakoltassák a szobájából.
– Legalább 100-at ér.
Don Anselmo rá sem nézve elmosolyodott.
– Akkor keress valakit, aki hajlandó neked adni őket.
Beatriz lehajtotta a fejét.
Attól a pillanattól kezdve, hogy belépett, Rafael de Mendoza felismerte a gesztust, és olyan dühöt érzett, amit még ellenségei előtt sem érzett soha.
Elment visszaszerezni egy családi gyűrűt, amit az unokatestvére veszített el szerencsejátékon. Ahelyett, hogy csak egy újabb kínos családtagot talált volna, megtalálta azt a nőt, akit 10 éven át próbált elfelejteni.
Amikor utoljára láttam azt a nyakláncot, Beatriz 19 éves volt. A zafírok csillogtak a nyakában, miközben Tomás Villaseñor táncolni hívta.
Rafael az ablaknál maradt, egy begyakorolt kijelentéssel, amit sosem jutott el odáig, hogy kimondja.
Most gyászruhát viselt. A szegélyt sár keményítette meg, és egy tátongó varrás feltárta az ujja bélését.
– Rendben – mormolta. – Add ide a húszat.
– Tartsd meg azt a pénzt.
Don Anselmo felnézett, és eltűnt a mosoly az arcáról.
Rafael odalépett a pulthoz.
Beatriz megfordult. Egy pillanatra úgy tűnt, örül, hogy látja, aztán a szégyen megkeményedett az arcán.
-Kiválóság.
Rafael utálta ezt a bánásmódot a szájában.
Nemrég örökölte Valdemora hercegségét és kiterjedt birtokokat Új-Hispániában. A nő jelenlétében azonban ismét az a fiatalember volt, aki képtelen volt egyetlen egyszerű kifejezést is találni.
– Az a nyaklánc nem ér annyit, mint amennyit kínálsz.
– Az az én dolgom – felelte Beatriz.
Rafael most először nézett rá alaposan. Mély sötét karikák voltak a szeme alatt és száraz ajkak.
– Igazad van – mondta, és visszaadta az ékszert. – De mielőtt eladom, kérjek tőle egy korrekt értékbecslést.
– A főbérlőm nem vár értékbecslésre.
A válasz magasabbról jött, mint remélte.
Don Anselmo úgy tett, mintha papírokat rendezgetne.
Rafael letette a pultra az unokatestvére gyűrűjéért megbeszélt összeget.
—Tráigalo.
Amikor kijöttek, a szitáló eső kezdte sötétíteni a köveket.
A hintó a sarkon várakozott.
– Hadd kísérjelek el a szállásodra! – kérte Rafael.
– Nem kell látnod, hová jutottam.
– Szárazon kell érkeznie.
Beatriz keserűen felnevetett.
– Még mindig képtelen bármi kedves dolgot mondani anélkül, hogy azt parancsba ne alakítaná.
Ez a kifejezés arra a lányra emlékeztette, aki szokott vele könyvekről vitatkozni, miközben a többiek kártyáztak.
Rafael kinyitotta az ajtót.
– Akkor könyörgök.
Felment az emeletre.
Útközben elmagyarázta a lényeget. Tomás nyolc hónappal korábban meghalt, amikor felborult a hintója. Szabóknál, borkereskedőknél és uzsorásoknál számlákat, valamint szerencsejáték-adósságokat hagyott maga után.
– Eladtam a bútorokat, a mosogatógépeket, és mindent, amiről be tudtam bizonyítani, hogy az enyém. Minden alkalommal, amikor fizettem, egy újabb nyugta jelent meg.
– A családod?
– A nővére azt tanácsolta, hogy imádkozzak. Aztán megkért, hogy ne írjak neki többet.
Rafael ökölbe szorította a kezét a térdére.
A hintó megállt egy La Merced közelében lévő városrész előtt.
Beatriz szobájában egy keskeny ágy, egy szék és egy csorba mosdó volt. Nedves levegő áradt be a rosszul illeszkedő ablakon. Az asztalon egy fél vekni kenyér hevert, terítőbe csavarva.
Rafael a kialudt parázstartóra nézett.
Beatriz könnyes szemmel nézte őt.
– Láttad. Elmehetsz.
Levette a kabátját, és a vállára terítette.
– Mercedes néni velem lakik. Vannak üres szobák. Amíg átnézzük a számlákat, a gondozásában maradhatsz.
– Nem leszek a hálás szeretője.
Rafael anélkül fogadta a szavakat, hogy elnézett volna.
– Nem kérdeztem meg tőle.
Megpróbálta még egy pillanatig megőrizni a büszkeségét. Aztán a hideg megremegtette, lehetetlen volt elrejteni.
Csak egy kis bőröndre volt szüksége, hogy minden holmiját elférjen benne.
A Mendoza-házban, az Alameda közelében, Doña Mercedes kérdés nélkül fogadta. Meleg húslevest rendelt, és személyesen kísérte Beatrizt egy szobába.
Ez a gyengédség végül összetörte.
A kandalló előtt ülve sírt, még mindig Rafael kabátjával betakarózva.
Aznap délután áttekintette a számlákat a vagyonkezelőjével. Néhány állítás kétes volt; mások túlzott kamatot tartalmaztak. Beatriz félelmében több elismerő nyilatkozatot is aláírt, meg volt győződve arról, hogy a megtagadás meggyalázná férje emlékét.
Amikor Rafael behívta az irodába, a nő újabb balszerencsét várva ment be.
„Meg tudunk beszélni bizonyos összegekről” – magyarázta. „De ennek a megoldása időbe telik.”
– Mennyivel tartozom valójában?
– Körülbelül 6000 peso.
Beatriz lehunyta a szemét.
Rafael letette a tollát.
– Van egy javaslatom.
Várt.
Beszélt a birtokairól, az örökölt társadalmi kötelezettségekről és a vacsorákról, amelyeket utált megrendezni. Nagynénje vidékre szeretett volna vonulni nyugdíjba, és szüksége volt egy megbízható személyre a háztartás vezetéséhez.
– Tudok dolgozni – mondta Beatriz. – Könyvelést vezetni, levelezést írni…
– Meg akarom kérni a kezét.
Az irodában megszólalt az óra.
