Beatriz úgy nézett rá, mintha nem értette volna.
– Gúnyolódsz velem?
– Én soha nem tennék ilyet.
Rafael olyan nyugalommal magyarázta a megállapodást, amelyet már alig tudott fenntartani. Rendezni fogja a követeléseket, és garantálja a nőnek a saját jövedelmét. A nő majd kezeli a házat, és segíti őt a feladataiban.
Nem beszélt a születésnapról, a zafírokról vagy a 10 évről.
„Feleségül vehet egy örökösnőt” – mondta.
– Már több földem van, mint amennyit meglátogathatok.
– Egy nővel, aki szereti őt.
Rafael a papírokra szegezte a tekintetét.
– Nem ezt az érzést várom el tőled.
Beatriz az ablakhoz lépett.
Hónapokig fenyegetéseket kapott. Az a gondolat, hogy anélkül aludhat, hogy kopogásra számítana az ajtón, nagyobb kincsnek tűnt, mint az a ház.
De a nő visszafordult hozzá.
— Külön szobák.
-Természetesen.
– A pénzem nem attól függ, hogy elégedett leszel-e velem.
– Le lesz írva.
– És nem fog emlékeztetni rá, mennyibe került a segítségem.
Rafael felkelt.
-Soha.
Időt kért. A férfi biztosította, hogy akkor is maradhat ott, ha elutasítja a javaslatot.
Ez a részlet, minden ígéretnél inkább, késztette végül a döntésére.
Néhány héttel később összeházasodtak egy kápolnában, Doña Mercedes tanúként.
Beatriz egy egyszerű ruhát és anyja nyakláncát viselte.
Rafael határozott kézzel húzta fel az ujjára a jegygyűrűt. Csak ő vette észre, hogy a lány, mivel ilyen közel volt, visszatartotta a lélegzetét.
Az első néhány nap furcsán nehéz volt.
Beatriz megszokásból nem evett kenyeret, és elfújta a gyertyákat, mielőtt szüksége lett volna rájuk. Amikor megérkezett a varrónő, nem volt hajlandó többet rendelni, mint amennyi feltétlenül szükséges volt.
Rafael hibát követett el, amikor azt mondta, hogy egy hercegnének a pozíciójának megfelelően kell öltözködnie.
Ott hagyta a terítőt az asztalon.
– Szégyelled magad a ruháim miatt?
– Aggódom, hogy még mindig olyan ruhákat visel, amelyek már nem védik a hidegtől.
– Akkor mondd ezt.
Rafael bólintott, meglepődve a helyesbítésen.
—Igazad van.
Beatriz hamarosan rájött, hogy van érzéke a vezetéshez. Áttekintette a beszerzéseket, kijavította a duplikált számlákat, és gondoskodott arról, hogy a szakácsoknak ne kelljen rögtönözniük a vacsorákat az utolsó pillanatban érkező vendégeknek.
A ház kevesebb kiabálással és kevesebb pazarlással kezdett működni.
Azonban minden este egy túl hosszú asztal választotta el őket egymástól vacsorázni.
Aratásról, javításokról és látogatásokról beszélgettek. Amikor a kezük összeért egy levél felett, mindketten túl gyorsan elhúzódtak.
Az első közös fogadásuk próbára tette ezt a törékeny nyugalmat.
Beatriz kék selymet és zafírokat viselt. Alig lépett be, amikor meghallotta Doña Leonor Escalante hangját egy legyező mögött.
– Vannak nők, akik vagyonnal megözvegyülnek, mások később találják meg.
Egy vendég nevetett.
Beatriz ismét megérezte a zálogház nyirkos szagát.
Doña Leonor közeledett.
– Milyen szerencsés felépülés, kedvesem. Attól féltünk, hogy elhunyt férjed adósságai örökre távol tartanak majd.
Rafael megjelent mellette.
– A feleségemnek nincs oka elmenni.
– Csak az örömömet fejeztem ki.
– Akkor könnyű lesz elmondanod anélkül, hogy megbántanád.
Csend telepedett több vendégre.
Beatriz megfogta a karját, mielőtt a beszélgetés elfajult volna, és egy galéria felé vezette.
– Most azt fogják mondani, hogy minden egyes megjegyzéssel szemben meg kell védenem magam.
– Legközelebb rád bízhatom a válaszadást.
A választól lefegyverezve nézett rá.
– Én is ezt preferálnám.
Rafael levette a kabátját, hogy eltakarja a vállát.
– De ne kérd, hogy elfogadhatónak találjam hallgatni, ahogy megalázzák.
Beatriz az ujjaival simogatta a gyapjút.
Tomás mindig azt tanácsolta neki, hogy mosolyogjon, és ne rontsa el a megbeszéléseket.
Azon az estén először volt nehéz elbúcsúznia Rafaeltől a szobája előtt.
Néhány héttel később rábukkant az igazságra néhány könyvelési könyv között.
Éppen egy nyugtát keresett, amikor kinyitott egy mappát, amelyen a neve szerepelt. Benne hitelezőknek kifizetett összegek feljegyzései, valamint fenyegetésekkel és jogtalan behajtásokkal kapcsolatos panaszok másolatai voltak.
Rafael nem csak pénzt adott át. Beszerzett egy végleges nyugtát, és követelte, hogy senki ne zaklassa többé.
Alul egy kis régi jegyzetfüzet hevert, tévedésből a dokumentumok között tárolva.
Beatriz elismerte első esküvője dátumát.
Rafael ezt a mondatot írta alá: „Láttam, ahogy ma elmegy. Remélem, tudja, hogyan kell gondoskodni róla.”
Mozdulatlanul maradt.
Az iroda ajtaja kinyílt.
Rafael meglátta a jegyzetfüzetet és megállt.
– Nem kellett volna ott lennem.
Beatriz felnézett.
– Mióta?
Nem tett úgy, mintha nem tudná a kérdést.
– Még mielőtt Tomást választottad volna.
Letette a jegyzetfüzetet az asztalra.
– Miért nem mondtad ezt soha?
– Azt hittem, boldog vagy.
– És akkor?
Rafaelnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Akkor féltem, hogy összekevered a szerelmemet azzal az árral, amit a segítségedért fizetek.
Beatriz úgy érezte, hogy ezek a távoli vacsorák mind más értelmet nyertek.
– Elhitetted velem, hogy szükséged van egy adminisztrátorra.
– Lehetőséget kellett adnom neked az elfogadásra.
– Nekem is szükségem volt az igazságra.
Lehajtotta a fejét.
-Tudom.
Beatriz közeledett. Rafael sebezhetőbbnek tűnt, mint amikor először találkoztak vele, mielőtt még címe vagy saját vagyona lett volna.
„Már nem vagyok szerelmes Tomásba” – mondta.
Ránézett.
– Azt hittem, a szomorúságod…
–Az éhség, a szégyen és a kimerültség volt a szomorúságom. Tomásnak szeretői voltak. Eladta anyám holmiját, és megtanított bocsánatot kérni a felmerült kiadásaiért.
