A herceg rossz kastélyt vásárolt, és felfedezett ott egy csendes varrónőt.
A hintó rosszkor, 3 nappal korábban jelent meg a hacienda felé vezető úton, egy olyan férfit szállítva, aki meg volt győződve arról, hogy minden egyes kő, amit a kerekei maguk után hagytak, az övé.
Rosalía Moreno előbb hallotta, mint látta. A száraz kavicson kopogó vaskarikák hangja megállította a tűjét az ölében kiterített elefántcsont selyemszálon.
A reggeli szalon ablakánál ült Rosalía, és egy menyasszonyi ruhát készített egy arisztokratának, akinek a nevét nem tudta. A rendelés Puebla városából érkezett, csupán a méretek, a pénz és egy zöld viaszpecsét kíséretében: egy szarvasfej három búzakéfa felett.
Rosalía egyedül dolgozott a régi Rosablanca birtokon, Doña Antonia de Alcázar bútorai között, aki felnevelte és megtanította varrni. Antonia három évvel korábbi halála óta a birtok mintha az elhagyatottság és az emlékek között lebegett volna.
Rosalía az üvegen keresztül egy körülbelül 29 éves férfit látott kiszállni a hintóból. Magas volt, sötét hajú, és kifogástalanul szabott kék kabátot viselt. Nem várta meg a lakáj segítségét. Úgy állt ott, és a homlokzatot, az ablakokat és a déli falat borító rózsabokrot bámulta, mintha valami olyasmit szemlélne, amiért már fizetett.
Aztán egyenesen az ajtóhoz lépett.
Rosalía félretette a selymet és kiment a folyosóra. Nem volt szolga, aki üdvözölhette volna. Jacinta, az egyetlen nő, aki még mindig neki dolgozott, lement a faluba lisztért.
A vendég háromszor talált be.
Rozália nyitott be.
– Jó reggelt – köszöntött.
A férfi önbizalma megingott, amikor meglátta. Valószínűleg egy görnyedt szolgálólányra számított, nem pedig egy egyenes hátú, krétafoltos kezű, az övét soha le nem eresztő tekintetű fiatal nőre.
– Értesítsd a gazdádat, hogy megérkeztem – parancsolta. – Csak csütörtökre számított rám, de az utak sokkal elnézőbbek voltak, mint ahogy a sáfárom biztosított.
– Nincs itt semmiféle úriember.
– Akkor értesítsd a tulajdonost.
—Már 3 éve nincs gazdája sem. Kit keres?
Az idegen a hintó felé nézett, mintha ellenőriznie kellene, hogy a világ még a helyén van-e.
„Azért jöttem, hogy megnézzem a birtokomat. Julián de la Vega vagyok, San Aurelio hercege. Áprilisban vettem Rosablancát. Nos, megengedi, hogy belépjek, vagy csak körbe kell mennem a házat?”
Rosalía érezte, hogy megmozdul a talaj a lába alatt, de nem mozdult el.
– Téved. Ez a birtok soha nem volt eladó. Doña Antonia rám hagyta, mielőtt meghalt.
– Végrendeletben?
Rozália hallgatott.
–Ez volt az utolsó kívánsága. Mindenki tudja ezt a plébánián.
– A szándékok nem adják át a földet, kisasszony. A tettek igen.
Julian elővett egy lepecsételt dokumentumot.
– Itt vettem a birtokot, a földeket, a tavat, a szarvasparkot és minden hozzá tartozó területet.
– Nincs itt tó vagy szarvaspark.
– Talán nem ismeri a birtok teljes kiterjedését.
– Hét éves korom óta élek itt. Ismerem az istálló minden négyzetcentiméterét.
Rosalía kinyújtotta a kezét.
– Hadd lássam azt az írást.
A herceg láthatóan meglepődött a merészségén. Mindazonáltal átnyújtotta neki a papírt.
Rosalía folyékonyan tudott olvasni, és több család számláit vezette a faluban. Minden sort addig vizsgált, amíg a benne érzett félelem éles bizonyossággá nem vált.
– Mi a pontos neve annak az ingatlannak, amit meg szeretne vásárolni?
—Rosablanca birtok.
– Itt nem azt írják, hogy „Hacienda Rosablanca”. Hanem azt, hogy „Quinta Rosablanca”, San Bartolomé egyházközségben, 200 hektárral, egy tóval és egy nyugati pavilonnal. Ez a Rosablanca birtok, Santa Cruz egyházközségben. 40 hektárunk van, egy tavunk, amely minden augusztusban kiszárad, és egy rózsabokor a déli falon.
Visszaadta neki a dokumentumot.
„Vett egy ingatlant, ami innen 11 mérföldnyire van, ha egyáltalán létezik ilyen. Valaki rossz házat adott el neki.”
Julian újra olvasott. Arcáról fokozatosan eltűnt az engedelmességhez szokott ember kifejezése.
– Az ügyvédem minden levelében leírta ezt a birtokot. Megemlítette a falat és a rózsákat. Ezért választottam ezt.
– Egy kis rózsáért?
–A nagymamám itt töltötte gyermekkorának egy részét. Azt mondta, hogy leszedte a szirmokat, és megette őket, mint a cukorkát, még a töviseket is. Vissza akarta szerezni magának az egyetlen helyet, ahol azt mondta, hogy igazán boldog volt.
Rosalía azért hitte, mert léteztek rózsák. Illatuk beáradt a nyitott ablakon, levendulaillattal keveredve.
„Szóval valaki hazugságot rejtett az igazság mögé” – vonta le a következtetést. „Azért írta le ezt a házat, hogy eladjon neked egy másikat, talán azzal a szándékkal, hogy zsebre vágja az árkülönbözetet.”
– És mit javasolsz?
– Először is, nem szabadna ide tulajdonosként jönnie.
Egy halvány mosoly jelent meg a herceg arcán.
– Figyelemre méltóan nyugodt vagy ahhoz képest, hogy egy nő éppen most fedezte fel, hogy egy idegen el akarja venni az otthonát.
– Három éve várok, hogy valaki megcsinálja. Te csak három percig csináltad. Elnézést, ha előnyöm van.
Julian a hőségtől kimerült lovai felé nézett.
– Tudnál írni egy levelet, mielőtt visszatérsz a faluba?
Rosalía tudta, hogy a bölcs dolog az, ha becsukja az ajtót. Azonban azt a férfit is becsapták.
– Bejöhetsz. A szobában délig világítanak, és itt van az egyetlen szék, amely panasz nélkül elbírja a testsúlyodat.
