A hacienda déli oldalára mentek. A virágok az utolsó fényben ragyogtak.
Julian megérintett egyet anélkül, hogy elindította volna.
– Azt hittem, ezért a rózsabokorért jöttem. Aztán rájöttem, hogy soha egyik palotámban sem éreztem magam otthon, de itt attól a pillanattól kezdve otthon éreztem magam, hogy egy krétával a csuklóján lévő nő közölte velem, hogy rossz ingatlant vettem, majd teát kínált.
– Ön herceg. Én varrónő vagyok.
– És ma reggel rájött, hogy van egy tanyája.
– A világ megszólal.
– Az életemet azzal töltöttem, hogy engedelmeskedtem a világ elvárásainak. Majdnem megnősültem, hogy kielégítsek egy térképnyi földet. Ezzel most már végeztem.
Óvatosan megfogta Rozália jobb kezét.
– Nem szeretek házat vagy címet. Szeretlek. Minden júniusban, amíg még élünk, meg akarom enni ezeket a rózsákat melletted.
Rosalía hosszan nézte.
–Mondd újra. Itt, ahol nincs miért hálásnak lenni a teának, és nincsenek miért dicsérni való tettek.
– Szeretlek, Rosalía Moreno.
Letépett egy rózsát, és töviseivel együtt odaadta neki.
– Akkor ez a szál is igaz.
Ősszel házasodtak össze a Santa Cruz kis templomában. Rosalía átalakította a Leonornak szánt selymet, és abból varrta a saját ruháját. Julián idős nagymamája részt vett a szertartáson, és mindenki előtt kijelentette, hogy Rosalía túl jó az unokájához. Julián azt válaszolta, hogy teljesen egyetért.
Silvestre-t elítélték, és kénytelen volt visszaadni az utolsó fillérig. Rosalía megtartotta Rosablancát, és soha nem hagyott fel a mesterségével. A hölgyek továbbra is küldték neki a ruháikat, mert a hercegnévá válás nem jelentette azt, hogy megszűnt a régió legjobb varrónője lenni.
Julián és Rosalía minden nyáron a déli falnál ültek, leszakítottak néhány szirmot, és a tövisek ellenére megették őket.
A ház ismét betöltötte a hangokat, lépteket és nevetést.
És amikor egy hintó rosszkor érkezett, Rosalía már nem félt. Átment a folyosón, felhúzta a reteszt, és szélesre tárta a ház ajtaját, amely mindig is az övé volt.
