– Nagyon gyorsan felvette a méreteimet.

– Az én dolgom.

Julian leült a kis varróasztalhoz. Rosalia félretolta a fehér ruhát és teát készített. Míg Julian a főnökének írt, Rosalia egy csészét tett a keze elé.

– Cukorral, kérésre.

– Emlékezett rá.

–Nem vagyok hajlandó elveszíteni azokat a dolgokat, amik még elérhető közelségben vannak.

Julian letette a tollat.

„Őszintén kell beszélnem. Egy vagyont fizettem. Ha a törvény megállapítja, hogy ez a birtok az, amit valójában vettem, megpróbálom visszaszerezni.”

Ez a kijelentés fájt neki, de Rosalía értékelte, hogy a férfi nem színlelt együttérzést.

– Jobban szeretem a fájó igazságot, mint a csapdát állító kedvességet.

– Tehát ugyanazt akarjuk, ellentétes oldalról. Te a házadat akarod, én pedig a pénzemet.

– És mindkettőnknek meg kell találnunk azt az embert, aki aláírta ezt az okiratot.

Ebben a pillanatban lépett be Jacinta, lélegzetvisszafojtva. Megállt, amikor meglátta a herceget a varrószékben ülni.

„Rosalía kisasszony! Egy úriember szállt meg a fogadóban, és a birtok felől érdeklődött. Tudni akarja, ki lakik itt, és hogy Doña Antonia hagyott-e hátra dokumentumokat.”

– A neved?

—Don Silvestre Vélez.

Rosalía hidegrázást érzett.

Silvestre Doña Antonia ügyvédje és vagyonkezelője volt utolsó éveiben. Ő intézte a szerződéseit, és őrizte a dobozt, amelyben a fontos dokumentumokat tartotta.

„A halála előtti héten Doña Antonia három oldalt írt alá” – emlékezett vissza Rosalía. „Jacinta tartotta a tintatartót, a plébános pedig tanú volt. Don Silvestre az aktatáskájába tette a papírokat. A temetés után ragaszkodott hozzá, hogy nem volt végrendelet.”

– Most pedig felbukkant a városban, mindössze néhány nappal azután, hogy egy hamisított dokumentum a küszöbére hozott – mondta Julian.

A csapda kezdett kibogozódni. Silvestre eltitkolta az örökséget, Rosalíát egy jótékonysági adomány ürügyén ott tartotta, és a hercegnek egy nem létező ingatlant adott el az ingatlan leírását felhasználva.

Julián felkelt.

– Megyek, megkeresem őt.

– Nem fog – felelte Rosalía. – Ha egy herceg belép a fogadóba, és őt keresi, Silvestre minden dokumentumot eléget, mielőtt véget ér a délután.

– Akkor ez mit sugall?

– Tegyünk úgy, mintha semmit sem tudnánk. Diszkréten küldje el a lakáját a Puebla levéltárába, hogy nyomozzon a Quinta Rosablanca után. Én minden egyes dobozt megvizsgálok, amit Don Silvestre ebben a házban megérintett.

Julian vitába szállás nélkül elfogadta.

– Egy megcsalt herceget szövetségesévé tett.

– Egy herceg sokkal jobb hadsereg, mint egy rózsabokor.

A két férfi egy túl hosszúnak tűnő pillanatig nézte egymást.

Aztán egy ló hangját hallották.

Rosalía az ablakhoz lépett, és egy sovány, zöld zakós férfit látott közeledni, aki egy fekete aktatáskával a székre volt erősítve.

– Ő az.

Elrejtették az írást egy térkép alá. Julián De la Vega úrként mutatkozott be, egy közeli vidéki ház megvásárlásában érdekelt úriemberként.

Rozália nyitott ajtót.

Silvestre azzal a megtévesztő melegséggel mosolygott, amivel három éven át győzködte arról, hogy hálásnak kellene lennie neki, amiért nem kerül az utcára.

–Kedves Rosalíám, minden nyáron egyre soványabb leszel. Hallottam egy ismeretlen hintóról, és eljöttem, hogy megbizonyosodjak róla, senki sem használhat ki.

Engedély megvárása nélkül lépett be.

Amikor meglátta Juliant, megkérdezte:

– Keres ingatlant, uram?

– A Quinta Rosablanca San Bartoloméban. Hallottam már a taváról és a csodálatos szarvasparkjáról.

Egy pillanat töredékére Silvestre arca megdermedt.

– Leromlott hely – válaszolta azonnal. – Jobban tennéd, ha közelebb keresnél ingatlant az otthonodhoz.

Aztán kinyitotta az aktatáskáját.

– De jó hírem van Rosalíának. Végre találtam vevőt erre a haciendára. Az adásvételi szerződést csütörtökön írják alá. Kártérítésként évi 30 peso lakbért kap, és Pueblába költözhet.

Rosalía hányingert érzett.

– Láthatnám a dokumentumokat?

Silvestre egyik kezével eltakarta az aktatáskát.

– Ezek olyan jogi kérdések, amelyek túl bonyolultak az Ön számára.

– Négy nyelven olvasok, és egy fél egyházközség számláit vezetem.

„Nincs végrendelet, Rosalía. Ha lenne, nem maradtál volna itt három évig a jótékonyságomnak köszönhetően.”

Julian a székből szólalt meg:

– Furcsa, hogy egy férfi 30 pesót fizetne azért, hogy bezárjon egy ajtót, ami – szerinte – már zárva van.

Silvestre gyanakodva nézett rá.

– Túlzott érdeklődést mutat egy idegen iránt.

– Mert én vagyok a vevő.

Julián felállt.

„Én vagyok San Aurelio hercege. Fizettem 200 hektárért, egy tóért és egy parkért, amelyek csak a képzeletedben léteznek. Egy fantombirtok nevét használtad, hogy eladd nekem ennek a nőnek a házát, és zsebre tedd a különbözetet.”

Silvestre nem futott el. Ehelyett úgy mosolygott, mint egy játékos, akinek még mindig ász van a tarsolyában.

„Egy ilyen botrány kínos lehet Őexcellenciája számára, különösen néhány héttel az esküvője előtt, amelyet Doña Leonor Villaseñorral, Las Fuentes grófjának lányával kötött. Én fogalmaztam meg a házassági szerződést. A menyasszony apja nem akarja majd egyesíteni a családját egy olyan férfival, aki hagyta, hogy a saját ügynökei becsapják.”

Rosalía ismét a fehér selyemre szegezte tekintetét. A szarvaspecsét és a három kéve a Villaseñor családé volt.

Ő készítette azt a ruhát, amelyet Leonor akkor viselt, amikor feleségül ment Juliánhoz.

Felismerte őt, és nem szólt neki semmit.

– Ez a ruha a menyasszonyáé – suttogta Rosalía. – Tudta, amikor megmutattam neki a pecsétet.