A herceg rossz kúriát vásárolt meg, és egy csendes varrónőt talált benne.

– Rosalía, ez nem a megfelelő pillanat.

– Hagyta, hogy felszolgáljam a teáját, miközben az őszinteségről beszélgettünk. Hagyta, hogy elhiggyem, együtt harcolunk.

Silvestre kihasználta a sebet.

„Mindent helyre tudok hozni. Írok egy új okiratot, amelyben a birtokot a hercegre ruházom, kifizetem Rosalía lakbérét, és senki sem fog tudni a hibáról. Az esküvő megtartásra kerül.”

Julian hallgatott, mielőtt válaszolt:

– Csütörtökön hozd el az új tulajdoni lappal. Ha rendben van, aláírom. Rozália lakbérének duplája.

Silvestre elégedetten becsukta az aktatáskát.

– Tudtam, hogy Őexcellenciája megérti, mit érdemes megőrizni.

Amikor elment, Rosalía elkezdte hajtogatni a selymet, hogy ne remegjen a keze.

„Ő választotta őt” – mondta. „Ő választotta az esküvőjét, a nevét és azokat a rózsákat. Átadott annak a férfinak, aki három éve lop tőlem.”

– Elmondtam neki, amit hallania kellett, hogy csütörtökön visszajöhessen a saját kezűleg írt csalással.

– Azt is eltitkolta előlem, hogy férjhez fog menni.

„Ez egy előre elrendezett eljegyzés a családjaink között. Leonor és én nem szeretjük egymást.”

– De létezik.

– Nem sokáig, ha meg tudom akadályozni.

– Neked címeid, földjeid és palotáid vannak. Nekem csak egy illegális végrendeletem és egy rózsabokrom van. Ne beszélj nekem arról, milyen nehéz bizonytalanságban élni.

Mielőtt Julian válaszolhatott volna, egy második hintó érkezett az úton.

Egy elegáns, sötét hajú, szürke ruhás nő lépett le anélkül, hogy megvárta volna a lakájt.

Leonor Villaseñor volt az.

Rosalía aznap harmadszor nyitotta ki a saját háza ajtaját.

– Te biztosan Rosalía Moreno vagy – mondta Leonor. – Négy napig utaztam, hogy tönkretegyek egy esküvőt. Inkább ülve csinálnám.

Bement, meglátta Juliant, és rögtön a lényegre tért:

„Azért jöttem, hogy felbontsam az eljegyzésünket. Te nem szeretsz engem, és én sem szeretlek téged. Azért egyeztünk meg, mert a családjaink úgy hitték, hogy a föld és a tiszteletteljes szeretet elég lesz. De rájöttem, hogy Silvestre Vélez manipulálja apám üzletét.”

Leonor elmagyarázta, hogy hallotta tőle, amint a 200 hektáros birtokról és a taváról beszél. Hónapokkal később átutazott San Bartolomé-n, és látni akarta.

– Nincs itt semmiféle vidéki ház – árulta el. – Csak egy üres telek és egy betört kapu van. Silvestre eladott neked egy árujegyzéket. Ezért jöttem ide, mielőtt aláírtuk a házassági szerződést.

Julian Rosaliára nézett.

–Most már tudja, hogy nem egy esküvőt védtem. Becsaptam Silvestre-t, hogy bizonyítékokkal térjen vissza.

– Elhitette velem a legrosszabbat.

–És ez hiba volt. De nem én választottam azt az esküvőt, sem azt, ahogyan bánt velem. Nyitva hagytam az ajtót, hogy maga sétálhasson bele a csapdába.

Leonor felemelte a csészéjét.

– Most, hogy egyikünk sem fog rossz emberhez menni feleségül, meg kell találnunk a végrendeletet.

Rosalía emlékezett Doña Antonia faládájára. Az idős asszony sok évvel korábban mutatott neki egy titkos rekeszt, amelyben olyan „kincseket” tartottak, „amelyek nem kerülhetnek rossz kezekbe”.

Megnyomta az alapot.

Egy dupla alj bukkant fel egy csattanással.

Volt egy összehajtott papírlap. Kívülről, Antonia kézírásával ez állt rajta:

„Rosalíának, amikor az ügyvéd azt mondja, hogy már semmi sem maradt.”

Rosalía feltörte a pecsétet, és hangosan felolvasta:

– Én, Antonia de Alcázar, teljes eszemmel, a Rosablanca birtokot, mezőit, gyümölcsösét és déli falán álló összes rózsát Rosalía Morenóra hagyom, aki mindenben a lányom volt, kivéve a vezetéknevet.

A dokumentumon szerepelt a plébános tanúként való aláírása és a pontos dátum.

Rozália sírni kezdett.

–Tudta, hogy Silvestre megpróbálja majd eltitkolni.

– És gondoskodott róla, hogy be is tudd bizonyítani – mondta Leonor.

Csapdát állítottak. Julián hívatta a bírót, míg Rosalía arra kérte, hogy senki se említse a felfedezést. Silvestre úgy tűnt, mintha azt hinné, hogy már vereséget szenvedett.

Csütörtökön két dokumentummal érkezett: az eredeti hamisított okirattal és egy újjal, amely állítólag a hercegre ruházta a birtokot.

Juliánt az asztalnál ülve találta, Leonort az ablaknál, Rosalíát pedig a végrendelet kezében.

A mosolya eltűnt.

-Ez mit jelent?

– Ez azt jelenti, hogy Doña Antonia valóban hagyott végrendeletet – felelte Rosalía. – Három évig rejtegetted, mert egy varrónő által törvényesen örökölt házat nem lehetett kétszer eladni.

– Egy rejtett másolat nem bizonyítja, hogy tudtam a dokumentumról.

Leonor előrelépett.

– Hallottam, hogy eladott apámnak egy nem létező ingatlant. Bármelyik bíróság előtt tanúskodni fogok arról, amit hallottam.

Silvestre az ajtóra nézett, de Julián elállta az útját.

– Ülj le. Vissza kell adnod minden fillért, amit a fantomtulajdonodért kaptál. Rosalía megtarthatja a hagyatékot, ami soha nem volt sem a tiéd, sem az enyém. Később felelősségre vonnak hamisításért, csalásért és végrendelet eltitkolásáért.

Jacinta már elment a bíróért. Amikor megérkezett, nyitva találta az aktatáskát és a két okiratot az asztalon. Silvestre-t ugyanazon az úton vitték a faluba, amelyen már annyiszor járt, abban a hitben, hogy ő Rosalía sorsának ura.

Az ajtóból nézte, ahogy elmegy.

Nem érzett diadalt. Érezte, ahogy három év súlya lassan lekerül a válláról.

Leonor velük vacsorázott, majd alkonyatkor távozott, elégedetten, hogy befejezett egy eljegyzést, és ugyanazon az úton leleplezett egy tolvajt.

Amikor a hintó eltűnt, Julián Rosalíához fordult.

–Sétálj velem. Átmentem az alkirályság felén, hogy meglássak egy rózsafalat, és még mindig nem engedtek a közelébe.