Mindenki előtt felismerte Julian tésztánkat. Megtanította Lupitát, hogyan lehet megkülönböztetni a szószokat az illatuk alapján. Ott hagyott egy csésze meleg tejet a fiúnak, aki még hajnal előtt hozta a kancsókat.
Gábriel tálcáit is elkezdte megfigyelni.
Szinte épségben tértek vissza.
– Amióta a bátyja meghalt – magyarázta Lupita.
Mariana már nem csak a Delfina által rendelt nagy fogásokat küldte. Kis adagokat tett hozzá: húslevest pirítóssal, sült almát, lágytojást és rizspudingot.
Minden más visszajött.
Nem a kis tálakat.
Egyik este, miközben anyja jegyzetfüzetét olvasta a tűz mellett, lépteket hallott a lépcsőn.
Gabriel kabát nélkül jött le.
Olyan gyorsan állt fel, hogy a könyv a földre esett.
Felvette.
– Olyan ételt küld nekem, ami nincs az étlapon.
-Igenis uram.
-Mert?
Mariana a fáradt szemébe nézett.
– Mert a másik egészben jön vissza.
Gábriel az asztal végén ült.
Azt mondta neki, hogy a bátyja imád vendégül látni másokat. Halála óta minden étkezés abban az ebédlőben olyan volt, mint egy előadás, amelyben egy idegen székét foglalta el.
–Mindenki azt várja, hogy Alonso legyek.
– És akarsz is?
Gábriel megrázta a fejét.
Ez volt az első alkalom, hogy bűntudat nélkül tudta kimondani.
Mariana hozott egy csészét.
– Anyám azt szokta mondani, hogy a szomorúság néha először a gyomorban telepszik meg.
Lassan ivott.
Más éjszakákon is visszatért.
Beszélgettek, miközben Mariana befejezte a munkát. Gabriel megtudta, hogy Mariana megtartott egy pár anyja cipőjét, ami sosem volt rá igazán jó. Gabriel felfedezte, hogy Mariana név szerint ismeri a munkásokat, és személyesen is meglátogatta azokat a házakat, amelyek tetején javításra szorult a sor.
Tekintélye még mindig nehezedett rá, de már nem használta kétségei elrejtésére.
Egyik este bocsánatot kért tőle a vacsora miatt.
–Hamarabb kellett volna leállítanom Delfinát.
Mariana letette a merőkanalat.
-Igen.
Elfogadta a választ.
Ez fontosabb volt neki bármilyen magyarázatnál.
Doña Matilde, Gabriel nagynénje, 86 éves kora után olyan tisztánlátással figyelte az eseményeket, ami az egész családot nyugtalanította.
Egy nap azon kapta Marianát, hogy egy lehetetlen kérést készít elő Delfinától.
– Azt teszteli, mennyit bírsz el, mielőtt tiltakoznál.
– Csak azt akarja, hogy minden jól menjen.
Matilde mindkét kezét a botjára tette.
– Egy kegyetlen ember is akarhatja ezt.
A meglepetés egy egyszerű desszerttel érkezett.
Mariana kenyérpudingot készített piloncillóval és szerecsendióval anyja receptje szerint. Gabriel aznap este lejött a földszintre a tányérral a kezében.
– Ki tanította ezt meg neked?
Azt hitte, valami baj van.
—Az anyám.
Gábriel óvatosan letette a tányért.
Emlékezett arra az ízre. Kilencéves korában már megkóstolta, amikor egy szakács néhány hétig helyettesítette a gondnokot. Alonso annyiszor evett belőle, hogy végül megbetegedett.
– Mielőtt bármibe belekezdtem volna, mindig azt mondtam: „Rendben, akkor most megcsináljuk.”
Marianának kifogyott a lélegzetéből.
Az anyja pontosan ezt mondta.
– Mi volt a neve?
Gábriel néhány pillanatig gondolkodott.
—Róza.
Marianának le kellett ülnie.
Rosa már születése előtt ott főzött. Az egykori házvezetőnő, aki később munkát szerzett Marianának, ismerte őt azokból az időkből.
Sosem értettem, honnan ered ez a barátság.
Matilde másnap reggel megerősítette az emlékeit, és átkutatta a papírjait egy régi fizetési lista után. Rosa Salcedo teljes neve szerepelt rajta.
Mariana végighúzta az ujját a betűkön.
Négy évig súrolt egy olyan konyhában, ahol az édesanyja is tésztát dagasztott, énekelt, és a tűz közelébe tette a kezét.
Gábriel leült mellé.
Felajánlotta neki a kezét.
Mariana ezúttal nem titkolta az övét.
Amikor Severino visszatért, még mindig segítségre volt szüksége a járáshoz. Mariana átadta neki a helyét a tűz mellett, és elmagyarázta, hová tette az egészet.
Az öregember megkóstolta a levest.
– Valami mást tett rá.
Idegesen bólintott.
Severino újabb kanállal vett belőle.
– Jobban van.
Aztán felemelte remegő kezeit.
– Állva maradsz, és elmondom neked, amit még nem tudsz.
A konyha fellélegezett.
Mariana néhány hétig hitte, hogy ez a boldogság tartós lehet.
Amíg Delfina meg nem jelent, és Gabriel éjszakai látogatásairól érdeklődött.
– Ami itt történik, kevésbé számít, mint amit kint mondanak.
Mariana abbahagyta a zöldségek vágását.
– Nem tettem semmi szégyenleteset.
– Akkor megérted majd, milyen igazságtalan lenne a látszat kedvéért tönkretenni magad.
De a hangja nem nyújtott védelmet.
Gabrielnek ingatlanügyekben Pueblába kellett utaznia. Másnap reggel Delfina összegyűjtötte a személyzetet.
– Mariana ma elmegy otthonról.
Lupita sírni kezdett.
A házvezetőnő, Doña Elvira, lépett egyet.
– A lány mindent betartott.
– Nem kérdőjelezem meg a munkáját.
Mariana érezte, hogy a szíve a bordái között dübörög.
– Adnál egy ajánlást?
Delfina habozott.
– Ilyen körülmények között nem tehetem.
E dokumentum nélkül bármelyik munkáltató a legrosszabbra gyanakodna.
Mariana megértette, hogy nem elég csak kirúgni: megpróbálnak minden ajtót bezárni, amire később rábukkanhat.
Két ruhát, a kendőt, a cipőket és a jegyzetfüzetet csomagolt be.
Severino szótlanul fogta a kezét.
Az udvaron Elvira átnyújtott neki egy levelet, amit ő írt.
– Ez azt mondja, hogy mit csináltál itt.
Marianna megölelte.
Nem nézett hátra, amikor a kocsi elment.
A városban munkát kért a La Paloma fogadóban.
A tulajdonosnak már volt szakácsa, de piaci napokon segítségre volt szüksége. Mariana egy próbahetet javasolt, és a kamrában maradt zöldségekből pörköltet készített.
