Péntek előtt az öszvérhajcsárok kérdezősködtek felőle.

Szűk szobában aludt, túl sokat dolgozott, és némelyik éjszakán sírt, miközben a jegyzetfüzete a párnája alatt volt.

De az étele a nevét viselte.

Gábriel szombaton tért vissza.

Hallgatta Elvirát, felment az emeletre beszélni Delfinával, és vacsora előtt elhagyta a ranchot.

Marianát a fogadó udvarán találta, egy könnyű esőben.

– Gyere vissza hozzám.

A zseblámpát egy padon hagyta.

– Hogy mindenki elhiggye, igaza van?

Gábriel megállt.

– Nem tudtam, mit tettem.

– De túl kellett élnem.

Lehajtotta a fejét.

Mariana szerette őt. Attól, hogy beismerte, a köztük lévő távolság nem lett kevésbé fájdalmas.

– Szerelmes vagyok beléd – mondta Gábriel.

Lehunyta a szemét.

– Ne azért mondd ezt, mert bűntudatod van.

– Éreztem, mielőtt elmentem.

Mély lélegzetet vett.

– És nem tudtam, hogyan mondjam el neki, miközben tőlem függött az állása megtartása érdekében.

Mariana ekkor sírva fakadt, dühösen magára.

Kinyitotta a karjait és várt.

Odalépett, homlokát a kabátjára hajtotta, és ott maradt, amíg megszólalni nem tudott.

– Ma este már nem jövök vissza.

Gábriel ránézett.

– Szabad akaratomból akarok belépni abba a házba, valamivel, amit senki sem vehet el tőlem.

Nem vitatkozott.

– Akkor majd piaci napokon eljövök enni.

Hétfőn levél érkezett Matildától.

Felajánlotta, hogy megvesz egy konyhás üzlethelyiséget, és Mariana nevére írja. Ez egy ajándék volt, függetlenül Gabriellel kapcsolatos döntéstől.

„Van saját pénzem, és nagyon kevés lehetőségem van bölcsen elkölteni” – írta.

Mariana beleegyezett, miután személyesen beszélt vele.

Először tudtam elképzelni egy olyan jövőt, ami nem a szeretettől függ.

Áprilisban a hacienda felbérelte La Palomát, hogy készítsen vacsorát egy táncmulatságra. Severino nem bírta el a sok munkaórát, Juliánnak pedig segítségre volt szüksége.

Mariana beleegyezett, hogy felügyeli a szertartást.

Amikor belépett a konyhán keresztül, Lupita megölelte; Severino úgy tett, mintha a füst irritálná a szemét.

A vacsorát a verandán terítették meg.

Delfina egy szökőkutat rendezgetett.

– Nem kellene itt lenned.

– Kibérelték a fogadót.

A vendégek közeledni kezdtek.

Delfina körülnézett, attól félve, hogy újra elveszíti az önuralmát.

– Vedd le azokat a kezeket az asztalomról.

Mariana újra és újra érezte a késztetést, hogy kicsinyítse magát.

Ezúttal nem engedelmeskedett.

Felemelte a tenyerét.

– Ezek egy szakács kezei.

A hangja elérte az ajtót.

– Élvezted, amit elkészítettél.

Delfinára nézett.

– Soha nem szégyellték az ételt.

Senki sem nevetett.

– Anyám főzött ebben a házban, mielőtt én.

Mariana lassan leengedte a karját.

– Nem fogom szégyellni, amit tőle tanultam.

Gábriel megjelent a bejáratnál.

Nem Mariana nevében beszélt. Megvárta, amíg a lány befejezi.

Később mindenkinek megerősítette, hogy tudta nélkül rúgták ki, és hogy semmilyen szabálytalanság nem indokolta az ajánlás megtagadását.

– Ezekért a látogatásokért is az enyém volt a felelősség.

Delfina elkapta a tekintetét.

Gábriel odalépett Marianához.

– Szeretnék elkísérni, amikor megnyitja az üzletét.

Könnyein keresztül mosolygott.

– Ugyanúgy fizetnie kell, mint bárki másnak.

– Erre figyelmeztettek.

A nevetés, ami ezután következett, más volt.

Később, távol a vendégektől, Gabriel megkérte a kezét.

Marianna beleegyezett, de egy feltétellel.

– A konyhám az enyém marad.

-Természetesen.

– És én folytatni fogom a munkát.

Megcsókolta a kezét.

Az este végén Mariana egyedül találta Delfinát.

Az özvegy bevallotta, hogy évekig karbantartotta azt a házat anélkül, hogy bárki megkérdezte volna tőle, mit akar.

– Azt gondoltam, ha megszűnik rám szükség, akkor semmim sem marad.

Mariana hallotta őt az ajtóból.

– Ez nem adott neki jogot arra, hogy eltüntessen.

Delfina bólintott.

Nem ölelkeztek.

Napokkal később az özvegy írásos ajánlást küldött, amelyben elismerte Mariana munkáját. Ez egy szerény, elégtelen, de valódi kezdet volt.

Júniusban házasodtak össze.

Matilde túl sokat evett, Severino diszkréten kijavított egy szószt, Lupita pedig sírt, mielőtt elkezdődött volna a szertartás.

A hely Rosa néven nyílt meg. Lupita ott dolgozott és megtanulta a vezetést, míg Mariana tovább fejlesztette a recepteket.

A haciendában Juliánt bízták meg a konyha vezetésével.

Jobb fizetések, szünetek voltak, és egy lány felügyelte a mosodát, akit mindenki nevén szólított.

Később Mariana hajnalban jött le a fiával a karjában.

Gabriel követte, fogta a kisfiút, és leült a tűzhely mellé. Severino, egy takaróba csavarva, nézte, ahogy a tészta kel.

Róza jegyzetfüzete nyitva volt az asztalon.

Mariana teljesen bepöfögött.

– Nos, most beszélgetünk.

Gábriel felnézett, amikor meghallotta ezeket a szavakat.

Mosolygott, és a lisztbe mártotta a kezét.

Senki sem kényszerítette már arra, hogy megmutassa őket.

Senki sincs, aki rávehetné, hogy elrejtse őket.