A herceg tréfásan pénzügyi tanácsot kért a szobalányától, de a válasza szóhoz sem jutott.
Don Sebastián Montemayor, Monteclaro hercege, tizenegy éjszakát töltött alvás nélkül.
Az 1814-es kora reggel lassan feloldódott a birtoka felett, de ő továbbra is az íróasztalánál ült, könyvelési könyvek, lejárt váltók és kereskedők levelei között, akik azzal fenyegetőztek, hogy elhagyják.
Az alakok egy elviselhetetlen igazságot ismételgettek: mindent el fog veszíteni.
Három hajója továbbra is Veracruz kikötőjében állt. Két másikat, melyeket hazájából származó selyemmel, vaníliával és fűszerekkel rakodtak, az ellenőrök meggyőző magyarázat nélkül elutasítottak.
Don Gaspar Maldonadónak, La Herradura bárójának és a hatalmas Vaskéz Konzorcium elnökének nem kellett elkoboznia a hajókat. Elég volt számára a kikötői igazgatás, az ellenőrök és a raktárak ellenőrzése. Sebastián minden egyes engedélykérése új kifogásba ütközött. Minden szállítmány adókat és pótdíjakat halmozott fel.
Kevesebb mint 2 hónap múlva a Monteclaro csődbe ment volna.
Az iroda ajtaja diszkréten kinyílt. Inés Ocampo, egy 26 éves szobalány lépett be egy tálca jeges teával a kezében.
Csak hat hónapja dolgozott a haciendában. Ruhái egyszerűek voltak, sötét haja sapka alatt rejtőzött, léptei pedig olyan halkak voltak, hogy a szolgák többsége alig vette észre.
Inés azonban rendkívüli figyelemmel nézett mindent.
– Hagyd ott – mormolta Sebastian.
Letette a tálcát az asztalra.
A herceg a számok oszlopaira nézett, és keserűen felnevetett.
– Hacsak nem rejteget valami megoldást a birtokom megmentésére azok a poharak alatt.
Inés nem mozdult.
– Tényleg megoldást akarsz?
Sebastian felemelte a fejét. Ezeket a szavakat a kimerültségből született kegyetlen tréfaként ejtette ki.
– Rajta – mondta –, üdvözöljük Monteclarót!
Arra számított, hogy a lány lesütötte a szemét. Ehelyett Inés odalépett az asztalhoz, megfordította a főkönyvet, és visszafelé olvasta a számokat.
– Megpróbálja minden termékét Veracruzon keresztül szállítani.
– Ez a régió legfontosabb kikötője.
– És ez az ő hibájuk.
Sebastian olyan hirtelen ült fel, hogy a szék súrolta a padlót.
– Az én hibám?
– Don Gaspar ellenőrzi a kikötőket, a part menti raktárakat és a vámhivatalokat. Te viszont ragaszkodsz hozzá, hogy megpróbálj átjutni egy olyan ajtón, amelyet az ellenséged már bezárt.
Inés odalépett a régi térképhez, ami az asztal mögött lógott.
– De van egy másik ajtó is.
-Melyik?
—A Papaloapan folyó.
A herceg némán nézett rá.
Inés az ujjával több mellékfolyót rajzolt kifakult tintával.
– Selyem- és vaníliaföldjei ezekhez a vízi utakhoz kapcsolódnak. Lapos fenekű uszályokat használhatott az áruk szárazföldi piacokra szállítására. Maldonado kereskedői címe sósvízi kikötők felett biztosít hatalmat neki, nem folyók vagy szárazföldi dokkok felett.
– Honnan tudod, hogy mit ír az a dokumentum?
– Mert olvastam.
– Olvasott már valaha egy konyhalány egy 40 oldalas reklámcikket?
—2 alkalommal.
Sebastian rámeredt. Monteclaróba érkezése óta most először látta igazán. Inés nem úgy beszélt, mint egy lenyűgözni akaró szolgálólány. Úgy beszélt, mint aki hozzászokott a szerződések értelmezéséhez és a kockázatok kiszámításához.
– Hol tanulta a kereskedelmi jogot?
Árnyék suhant át Inés szemén.
– Ha meg akarja menteni a vagyonát, Excellenciás uram, meg kell tanulnia kérdéseket feltenni anélkül, hogy sértésbe fordulna.
Felvette a tálcát és elment.
Sebastian aznap éjjel sem aludt, de már nem a kétségbeesés tartotta ébren.
Amint megvirradt, megparancsolta nekik, hogy keressék meg Inést.
Még mindig kötényben érkezett.
– Bizonyítsd be! – követelte.
– Be kell mennünk a földalatti archívumba.
Az archívum egy nyirkos trezorban helyezkedett el a nyugati szárny alatt. Sebastian apja halála óta senki sem nyitotta ki. A polcokat por és pókhálók borították.
Inés egy régi feljegyzések mögött elrejtett facsövet talált. A belsejében egy 35 évvel korábban rajzolt térkép volt. Rajta volt a Papaloapan folyó minden ága, a sekély területek, az elhagyott átkelők és hét olyan dokk, amelyek már nem szerepelnek a modern térképeken.
Ezután megtalálta a Sebastian apja által aláírt koncessziós szerződést.
– Tessék – mondta, és egy záradékra mutatott. – A Vaskéz Konzorciumnak hatalma van a tengeri dokkok, a part menti kikötők és a sósvízi vámok felett. Egyetlen folyót sem említenek.
Sebastian többször is elolvasta a bekezdést.
Maldonado egy ürességre építette fel birodalmát.
– Nem. Azt hitte, hogy senki sem fogja felfedezni az üresen hagyott helyet.
– Miért tudott erről a térképről?
Inés néhány másodpercig hallgatott.
– Mert az apám rajzolta.
Az igazi neve María Inés Ocampo volt, Don Tomás Ocampo, a Papaloapan Céh korábbi mesterének lánya. Mielőtt a Vaskéz uralta volna a kereskedelmet, Tomás megszervezte a folyami kapitányokat, dokkokat épített és regisztrálta a belföldi útvonalakat.
Don Gaspar Maldonado végzett vele.
Először több tisztviselő hűségét vásárolta meg. Aztán blokkolta a hiteleiket, és meggyőzte a kereskedőket, hogy ne üzleteljenek a céhhel. Tomás elvesztette hajóit, házát és hírnevét. Meggyőződése volt, hogy a nevét feledésbe merülik.
Inés 11 éves volt, amikor a tragédia elkezdődött.
Azóta álneveken dolgozott fogadókban, konyhákban, raktárakban és dokkokban. Tizenöt éven át gyűjtötte az információkat töredékes formában, abban a reményben, hogy talál valakit, akinek van címe, földje és kétségbeesetten kell kihívnia Maldonadót.
– Akkor nem véletlenül érkezett Monteclaróba – mondta Sebastian.
-Nem.
– Kihasznált engem?
