– Reméltem, hogy igénybe vehetem a segítségedet. Nem tudtam, hogy megbízhatok-e benned.

-És most?

– Még nem döntöttem el.

Ugyanazon a reggelen pajzs nélküli hintóval indultak útnak. Inés földutakon vezette Sebastiánt egy fűzfák mögött megbúvó leszállóhelyre.

Négy idős kapitány és egy tucat munkás várta őket ott.

A legidősebb, Nicolás Barragán, ősz szakállú volt, és a bal kezéről hiányzott két ujj. Amikor meglátta Inést, hitetlenkedve elkerekedett a szeme.

– Tomás Ocampo tekintetével rendelkezel.

Inés kimondta a céh régi jelszavát:

– A folyó emlékezik.

Miklós így válaszolt:

– Még akkor is, ha a férfiak elfelejtik.

A kapitány kezet nyújtott neki.

Azt hittük, az egész Ocampo család eltűnt.

– Csak megtanultunk elbújni.

Öt uszályuk volt. Öregek voltak, de sekély vizeken tudtak közlekedni, ahová Maldonadóból egyetlen hajó sem követhette őket.

Mielőtt elindította volna az első szállítmányt, Inés négyszemközt kért Sebastiántól.

Egy fogadó felső emeletén gyűltek össze. Volt köztük egy lámpa, egy kancsó víz, és a távoli szekérhajtók zaja hallatszott.

„Meg kell egyeznünk a feltételeimmel” – mondta.

— Melyek azok?

– A folyami kereskedelemből származó profit 40%-át akarom.

Sebastian felvonta a szemöldökét.

– Ez egy szobalánynak tekintélyes összeg.

– Azon az estén felhagytam a szobalánykodással, amikor kijavítottam a számláidat. Tudod ezt.

A herceg majdnem elmosolyodott.

-Van még valami?

– Teljes jogi védelem. Ha a terv kudarcot vall, nem egyezem bele, hogy egyedül jelenjek meg a bíró előtt, miközben te a címed mögé bújsz. Megosztjuk a hasznot és a következményeket.

Sebastian megértette, hogy Inés nem alamizsnát kért. A lány pontosan annyit követelt, amennyit felajánlott.

Fogott egy papírlapot, és megírta a megállapodást.

– A pozíciója a kereskedelmi stratégiai igazgató lesz.

Inés kétszer is elolvasta a dokumentumot, mielőtt aláírta.

Amikor Sebastian lenyomta a pecsétjét, a lány megkönnyebbülten felsóhajtott, és próbálta leplezni az izgalmát.

– Az apám biztosan nevetett volna ezen – vallotta be. – A lánya egy herceggel barátkozott egy nyirkos, szagos fogadóban.

– Az apjának bizonyára értelmes ember volt.

– Az volt. Ezért nem bízott soha a nemesekben.

– Remélem, lesz időm javítani a véleményeden.

Az első szállítmány 4 nappal később indult.

A bárkák selymet, vaníliát, fahéjat és indigót szállítottak. Keskeny szurdokokon és ködbe burkolózó csatornákon navigáltak. Éjszaka a nádasban rejtőztek.

Egy sekély csatornán haladva egy uszály egy homokpadnak ütközött. A súlypont az egyik oldalra tolódott, és a hajó dőlni kezdett.

„A dobozok bele fognak ugrani a vízbe!” – kiáltotta egy férfi.

Inés beugrott egy kis csónakba, és felszállt a bárkára.

—Helyezzetek 3 dobozt a tatra! A többit osszátok szét mindkét oldalra!

– Nincs idő!

– Lesz még idő, ha abbahagyod a vitatkozást!

Sebastian követte. Amíg a férfiak engedelmeskedtek, egy kötelet tartott a csónak elfordulásának megakadályozására.

Egy doboz leesett és a fedélzetre csapódott. Inés elvesztette az egyensúlyát. Sebastiánnak sikerült megragadnia a derekát, mielőtt a folyóba zuhant.

Egy pillanatig szemtől szemben álltak, nehezen lélegezve.

– Azt mondtam neki, hogy maradjon a másik bárkán – panaszkodott a nő.

– És azt hittem, hogy a partnerek osztoznak a következményekben.

A hajó fokozatosan visszanyerte egyensúlyát, és sikerült kiszabadulnia.

Azon az estén, egy tábortűz mellett ülve, Sebastian megkérdezte tőle, hogy hány életet élt már.

– Túl sok. Voltam varrónő, szakácsnő, raktári munkás és dokkmunkás. A férfiak azt hiszik, hogy egy szegény nő nem figyel vagy nem ért meg. Ez lehetővé tette számomra, hogy mindent megtanuljak, amire szükségem volt.

– Soha nem akarta feladni a bosszúját?

– Nem bosszút akarok állni. Vissza akarom szerezni apám nevét.

Az első úti cél San Jacinto del Puente volt, egy olyan város, ahol a kereskedők évek óta túlzott árakat fizettek a silány minőségű termékekért.

Inés a szakszervezeti képviselők előtt nyitotta ki a dobozokat.

„Ez az áru nem haladt át Veracruzon” – magyarázta. „Nem fizetett rá Vaskéz-adót, és nem maradt hónapokig egy nyirkos raktárban elzárva.”

A kereskedők megérintették a selymet, és belélegezték a vanília illatát.

„Mi fog történni, ha Maldonado felfedezi ezt az útvonalat?” – kérdezte az egyikük. „Az az ember nem fogad el versenytársakat.”

– Kis mennyiséget vehetsz – felelte Inés. – Próbáld ki az árut, és utána dönts. Nem Monteclaro iránti hűséget kérünk. Egy választási lehetőséget kínálunk.

A nap végére három céh adott le megrendeléseket. A pénz elég volt a birtok legsürgetőbb adósságainak kifizetésére.

Sebastian ösztönösen megölelte Inest.

Egy pillanatig megdermedt, meglepetten. Aztán a háta mögé tette a kezét.

– Megcsináltuk – suttogta.

– Fellélegezhetünk. Nehezebb lesz nyerni.

Igaza volt.

Egy héttel később Don Gaspar Maldonado felfedezte, hogy a selyem és a fűszerek ára négy szárazföldi városban esett.

Nyomozókat küldött. A férfiak Tomás Ocampo felkutatását kérték, parasztokat vesztegettek, és követték a szállítmányok nyomát.

Inés egy molnár fián keresztül tudta meg.

– Emlékezett az apám nevére – mondta aggódva. – Hamarosan eljön hozzám.

Sebastian a térképre nézett.

– Akkor nekünk kell megvédenünk a dokkokat, mielőtt ő teszi.

Elutaztak a tartományi anyakönyvbe, és kizárólagos jogokat szereztek a Monteclaro tulajdonában lévő területeken található összes dokkra. Miután a végleges dokumentum megkapta a hivatalos pecsétet, bírósági végzés nélkül egyetlen magánellenőr sem léphetett be.